HTML

blog

főleg a különbségekről, és hasonlóságokról

Friss topikok

  • jukutan: @Kisné Bojda Gizella: Nagyon köszönöm! Folytatás következik jövő héten! :) Gratulálok a gyönyörű u... (2013.12.08. 11:50) Amikor megkóstoltam az aszfaltot... 1. rész
  • justbalazs: justbalazs.blog.hu/ (2012.02.01. 22:05) vers mindenkinek
  • sanator: "long time no see" Ez van. . és a remény. Gratula Sancó! Nem csak az íráshoz! (2010.12.19. 20:29) tizenyolcadik
  • jukutan: zsír. :) (2010.07.25. 12:13) hetedik
  • amargi: zsebre dugott kez, ragozas, sapka a fejen, leules. Ezeket nem szerettek az emberek az en gyaramban... (2009.03.26. 01:20)

Linkblog

2013.12.15. 07:43 jukutan

Amikor megkóstoltam az aszfaltot... 2. rész

Tanakodva állnak körül, elhűlt, csodálkozó arccal, mint kis madárkák csivitelnek körülöttem, hogy most mi legyen, hogy legyen.

 - Very big farang! - néz rám sajnálkozva az egyik kék fityulás, szoknyás nővérke, kérdőn széttárva karjait, az alattam lévő gurítható és a végleges helyemként kijelölt ágy közti húsz centis szakadék áthidalhatatlanságán töprengve.

Mikor betoltak ebbe a nagy kékre mázolt kórterembe rögtön megállapítottam: ez nem a műtő, a betegek, harmincan ha lehetnek, csak férfiak, a nagy helységet három részre szelő paravánok közt, a múlt századból itt felejtett rozoga ágyakon, családtagok gyapjas koszorújába bélelve fekszenek, kinek lába törött, kinek medencéje. A nagy terem hosszában végig húzódó ablakon ömlik be a forró napfény, a teremben uralkodó hőségen a plafonra szerelt ventilátorok hivatottak, mindhiába, segíteni, a hozzátartozók az ablakon túl húzódó hosszú erkélyre járnak ki dohányozni, imádkozni, nézni a főút hömpölygő forgatagát.

Minden szem rám, az egyetlen európai, az egyetlen fehér emberre tapad, ahogy sápadtan, fájdalomtól remegve, csupán félig tudva önmagamról, elnyúlok a guruló ágyon, melyet a vidáman dudorászó táj betegszállító fiú ördögi ügyességgel centizget az ágysorok közt.

Az osztály összes nővérkéje körém sereglik, csodálkozva, kacagva, csivitelve össze-össze súgnak, huncut nevetéssel pislantanak felém. A kék szoknyájuk rövidsége, a szűkre szabott kosztüm hajlása a nádszál vékony derékon, és könnyedén fejre helyezett világoskék fityula alól kikandikáló csillogó-fekete hajtincsek még ebben az állapotomban is képesek kicsikarni belőlem némi érdeklődést. Egyikőjük, valamivel idősebb, és sötétebb kék uniformist visel, határozott hangon szólít meg:

- Very big farang, very strong! - és mutatja, hogy ugorjak, az ő részéről ezzel letudottnak véli áthelyeződésem problémáját. Értetlenül nézek rá. A fejem se tudom mozdtani, a bordáim kosara minden lélegzetvételnél belemar tüdőmbe, hasfalam azonnal szétpattan, vállam égő csipkebokor. Mindössze három órája hajtott át rajtam egy autó. Nem fog menni.

Rezignáltan veszik tudomásul. Hét apró nővérke vesz körül, mintha mesében lennék, fél karommal, ha egészséges, fel tudnám az összest nyalábolni egyszerre, úgy érzem magam mint Gulliver Liliputban. Hosszas tanakodás után hoznak egy hordágyat, alám tuszkolják, úgy borítanak át az ágyra vidám kacajok közt. Ha eddig IMG_0872.JPGnem vizeltem össze magam a fájdalomtól, most biztosan megtettem, a drága főnővér pedig még tetézi is: törött jobbvállamnál fogva próbál beigazítani az ágyba, mely egyébként se európai emberre méretezett: lábaim valahol térd alatt nem sokkal az elfogyott ágy hiányán himbálóznak.

Valamelyest megnyugszok, kapok egy injekciót, remélem, morfium, és a remény elég is lehet, mert a fájdalom csillapul, elalszok.

Főnököm, Ms. Alp kétségbeesett és mégis mosolygó arcára ébredek, melyről könnyen leolvasom milyen hitványul festhetek - buggyos kórházi gatya, megmagyarázhatatlan oknál fogva óriásokra méretezve, felső rész hiányában félmeztelen, hasamon, mellkasomon vérfoltok, mosdatásomra senkinek módja se volt, vállamon mintegy öt kilónyi pólya és kötés. A nemrég elhunyt tájföldi buddhista szerzetesvezető tiszteletére elrendelt gyászhónap jegyében talpig feketében, bár ez akár nekem is szólhatna, kezében óriás szatyor mandarinnal és egy csokor rózsaszín virág. Bizarr, mégis megnyugtató látvány. Minden rendben lesz, ne aggódjak semmit, mai pen rai, Mr. Sándor, mai pen rai!- mondja. És mégis: kétségbeesést, félelmet, és tehetetlenséget olvas ki szememből, ezek azok az érzések amikkel a tájok nem tudnak mit kezdeni, ebben az elmúlt pár óra megerősít, a mentős fiú, a sürgősségis nővérke és orvos vidám nevetgélése fájdalomtól eltorzult testem fölött, és most Ms. Alp limonádé ízű, csokoládébarna mosolya szimplán csak zavart és tehetetlenséget jelez. A mosoly, mint egyetlen elérhető interperszonális aktus, és amely oly jól működik a táj kultúra minden más területén, szürreális pantomim színházzá avatja a sürgősségi osztály hipószaggal és nyöszörgéssel átitatott terét.

Erőt veszek magamon és visszamosolygok, Ms. Alp megnyugszik. Befut iskolai kollegáim követsége is, egy-egy szatyor mandarinnal, most már négy táj asszonyság áll körbe talpig feketében. Vigyorognak, mosolyognak, látom ahogy tetőtől talpig számbavesznek: hol sérültem, megmaradok-e. A farang jól megjárta, tekintgetnek jobbra balra, rejtélyes jelentésű szavakat csivitelve egymás felé. Az angol tanszék vezetője, IMG_0862.JPGnegyvenes jóságos tekintetű filigrán teremtés, bár az angol nyelvet, mint olyat nem mondhatja magáénak, éles helyzetfelismerése és gyors, pontos cselekvés késsége a középiskolám angoltanszékének vezetésére legalkalmasabb személlyé avatja, hosszasan kutat retiküljében, apró pipere tükröt vesz elő, és örömittasan tartja arcom elé.

- Farang still handsome, no face injury! - próbálja a világban fellelhető kevésszámú pozitív tények közül megragadni az egyet, ami valóban optimizmusra ad okot. Iróniát, szarkazmust még csak nyomokban sem fedezek fel szavaiban. Komolyan gondolja. Nincs mit tenni, végkép feladom realitáshoz való ragaszkodásom. Megkérem, hogy hámozzon a hendszám farangnak egy-két mandarint. Ha már van belőle négy szatyornyi.

Estére egyedül maradok. Anikó és Ibolya korábban itt járt nálam, magyar kolleginák. Anikó felajánlotta, hogy marad estére és vigyáz rám, de én persze önérzetes férfi, visszautasítottam annak ellenére, hogy állapotom elég elkeserítő, fáj mindenem, nemhogy felállni, de még csak felülni, vagy ami azt illeti megmozdulni is nehezen birok.

Este nyolc óra. Rettentően vizelnem kell, mely teljesen váratlanul ér, mintha helyzetem kétségbeejtő volta közben már nem is reméltem volna, hogy valaha ilyen kérdésekkel kell foglalkoznom, a baleset kiakasztotta életem folyását medréből, testem működését teljesen leállította, és engem a létezés elhagyatott senki földjére taszított. Az ütközés utáni ájulat: koromsötét feketelyuk, aztán csupán egy négyzetméternyi langymeleg kavicsos beton, ezen kívül semmi, mint ahogy most a világom e testemnél valamelyest kisebb ágy, figyelmem mátrixa nem terjed tovább.  Nem az eltörött csont, a vérző seb, a lüktető bordák, hanem létezésemnek ez a korlátolt és csak nagyon lassan, a koromfekete, pont szerű, ájult semmitől vékony érszerűen újra szétgyökerező állapota balesetem legfurcsább következménye.

Hirtelen ráébredek tehetetlenségemre, hogy szinte semmit nem tudok megtenni, amit egészségesen minden odafigyelés vagy különösebb koncentráció nélkül megtehetek, mintha most érne utol a baleset fénysebességű, szinte felfoghatatlan hirtelensége mögött annak valóságos, ólomnehéz értelme és hatása. Rájövök:  a nővérek rám se néztek az elmúlt három órában, ami nem tűnt fel félőrült ájulatomban, fojtogató delíriumban hatalmas teherautókat láttam magam felé rohanni, másodpercenként ismétlődő vibráló képsorok, ugyanaz mindig, teherautók felém, majd miután rémülten magamhoz tértem a plafont bámultam, a hófehérre mázolt lakkozott plafont.

Észreveszem, hogy sötét van kint, hunyorogva próbálom leolvasni a falióra mutatóit. Rádöbbenek, hogy nem is nyolc óra van, hanem már hajnal három, ami igaz lehet, mert felrémlik, hogy éjfélkor az egyik fityulás nővérke infúziót és injekciót adott, antibiotikum és morfium, magyarázta. Tudatom kuszáltsága, időzavarom meglep. Hát ennyire?

Arra már rájöttem, hogy az éjszakás nővérek elfelejtik a mosolygás táj kultúrában elfoglalt kiemelt szerepét, és igyekeznek érzékeltetni a betegekkel: ők nem azért vannak itt, hogy pátyolgassanak minket. Már az éjszakai hőmérőzés és vérnyomás mérés is katonás rendben folyt le, hiába próbálom kedves-idióta vigyorgással elnyerni tetszésüket , értetlen fejcsóválás a válasz.

Hát mégis hajnal három van. A nagy termet ember magas paraván választja három részre, halvány félhomály dereng a nővérkék valahol a legtávolabbi barakk környékén serénykednek. Tőlem balra húzódó balkonon egy sötét alak álldogál, cigarettázik, a nyitott ajtón keresztül még éjszaka is tikkadt meleg és a lüktető közlekedés zaja, dudaszó, fékcsikorgás hallik be. A nagy terem különböző részeiről halk nyöszörgések, horkantások, egy beteg keservesen nyög és hörög felváltva, nem látom hol, valahol a szomszéd paraván mögött lehet. Közvetlen velem szemben ötvenes táj férfi, bal sípcsontjából drótok és szögek állnak ki, csendesen alszik, a márványkő utánzat padlón a földön felesége, otthonkában, szuszogása néha horkolássá erősödik.

Hirtelen feloltják a villanyt részlegemben és egy húsz év körüli fiút tolnak be, csípőjét bonyolult vasszerkezet tartja össze. Mozdulatlanul, fájdalma iránti mély részvéttel nézem ahogy eltolják előttem, fejét félrefordítva közönyösen bámul maga elé, majd keserves jajjgatásba kezd, mikor a szigorú éjszakás nővérek átpakolják a tőlem legtávolabbi, ablak melletti ágyra.

Újra elsötétül a terem, a fiú jajjgatása nyöszörgéssé szelídül. A nővérkék a legtávolabbi részlegen serénykednek. Magamra maradok a csendes félhomályban, a morfium lassan elveszti hatását, elrepedt lapockám hátulról szúr, eltörött kulcscsontom elölről éget, mintha lángoló szénaboglya lenne vállam helyén. Most már elviselhetetlenül hugyoznom kell, egy arra járó nővérke figyelmét próbálom felhívni magamra - Nurse! Nurse! - , aki rám néz, és mintha mi sem történt volna, megy tovább. Talán nem hallotta. Még két nővér megy el mellettem szótlanul, az érdeklődés megdöbbentő hiányát húzva maguk után. Tudják, hogy segítségre van szükségem. Pár perccel később egyikük a sietség minden jele nélkül, határozottan igyekezve, hogy még csak rám se tekintsen, sétál vissza a terem másik végébe kezében egy szerkezettel, ami leginkább egy defibrillátorra hasonlít.

Homlokom behorpad a fáradtságtól, mellkasomon mázsás súlyok, nehéz a lélegzet, ágyékomat és alhasamat marja a vizelési inger. Valahogy mégis elnyom az álom.

Álmomban rohanok, lekésem a repülőt, vagy vonatot, vagy a hajót, ki tudja, eltévedek egy titokzatos városban, ahol az ég vörösen izzik és kétségbeesetten bolyongok, majd berohanok egy roskatag, elhagyatott házba, a szoba kitört ablakain sejtelmes vörös fény szűrődik be, szorosan közel állok a falhoz és vizelek, felszabadultan vizelek, aztán rádöbbenek, hogy a padló homokból van, lábam süppedni kezd, hiába próbálok szabadulni, süllyedek, kintről kutyák csaholását hallom. Felriadok.

Még idejében. Kétségbeesve nézek körül, kell lennie egy kacsának valahol, baloldalamon az éjjeli szekrényen félig tele ásványvizes palack, megfeszítem karom, még éppen elérem ujjbegyeimmel, térdemet felhúzom, sátrat formálok a takaróból, lassan sikerül befészkelnem a palackot a lábaim közé, a takaró alá, nagy nehezen beállítom és elengedem magam. Nézem a félhomályban a terem túloldalán a nővérkék izgatott szaladgálását, ott valami történik, elengedem magam teljesen.

A fejem fölött lévő, halkan berregő ventillátorra szegezem tekintetemet. Érzem, hogy valamennyi mellé csorog. "Bármi lesz reggel fel kell kelnem! Idióta, büszke marha, miért nem fogadtad el a segítséget amíg ajánlották? Csak mert a magad ura vagy? Független és erős. Hát nézz magadra most! És egyébként is: motorral kell járnod, te független, felnőtt, büszke férfi, te szerencsétlen műanyag James Dean utánzat." Magányom és önmagam előtti megalázottságom delirium tremensként nehezedik rám, ahogy a kupakot visszacsavarom az itt ott nedves palackra és nagy nehezen visszateszem az éjjeli szekrény szélére. Érzem buggyos kórházi gatyám gyanús hűvösségét.

Négy óra harminc van, kint koromsötét forró éjszaka. Hat óráig még másfél, akkorra ígérte az újabb morfium adagot az éjféli nővérke, az még másfél keserves óra, a falióra másodperc mutatóját bámulom, balvállam szalmaláng. Egy nővérke sétál el mellettem, teljes lemondással követem szememmel, észreveszi az éjjeli szekrényemen a palackban sárgálló gyanús folyadékot. Haragosan megragadja, fenyítő szavait nem értem, de értelmüket felfogom. Nem érint meg, felőlem azt mond amit akar, legközelebb előveszem és a padlóra hugyozok, ha még egyszer elsétál mellettem segítség nélkül. A palackot duzzogva elviszi. Aztán visszasétál a terem másik végébe, ahol az egyik beteg körül rohangál az összes nővér. Nem látom őket, de tudom, hogy valami történik. Baj van.

Vagy húsz perc eltelik, szemem az óra lapján lassan ugráló mutatót követi, a másodpercnyi szünetekbe mint feneketlen vaksötét szakadékba hullok bele, rettegve, hogy ott maradok, de aztán továbblendül, mindig továbblendül.

Húsz perc telik el, mikor a legutolsó helységből, lesütött tekintetű hozzátartozók kíséretében, egy teljesen letakart testet tolnak el mellettem a lift irányába. A nővérek rohangálása abbamarad. Egy óra hosszára csöndbe borul az osztály.

Aztán majd jönnek a nappalos nővérek, álmodozom,  morfium, és fel fogok kelni, ha beledöglök is, fel fogok kelni és elmegyek vécére, még talán ki is sétálok a balkonra, megnézem a napfelkeltét, álmodozok, de nem hiszek benne. Nagyon sötét van kint. Lehunyom szemem és fülem, összeszorított fogakkal képzelem magam a napsütötte Dunapartra.

Lassan pirkad. Frissen mosdva érkeznek a nappalos nővérkék, reménnyel és vidámsággal terjednek szét a lassan továbbálló éjszaka áporodott levegőjében. Ágy szomszédaim ébredeznek, szembe szomszédomnak a hortyogást abbahagyó felesége vizet hoz lavorban, odakészíti neki kacsáját - az ágy alól kellett volna kihalásznom magamnak... -, elhúzza az ágy végénél lógó függönyt, mely a magánszféra, számomra elérhetetlen, látszatát hivatott megteremteni. Minden ágy körül családtagok sertepertélnek, mintha egymagam lennék a hold sötét oldalán és onnan szemlélném őket. Ők meg engem.

Egy asszony lép oda hozzám, a balkonra vezető nyitott ajtó mellett, az ablak közelében fekvő hatvan év körüli férfi mosdatását hagyja félbe. A férfinak hiányzik térd alól a bal lába, beletörődve nézi a plafont. A nő szeletelt mangót hoz, szomorúan leül ágyam mellé, az ajtó felől a hajnal hűvös fuvallatát hozza magával, leül hosszan néz engem, nem szólal meg, szomorú olajos tekintete végig tapogat, majd tenyereit homloka előtt összeérintve, hosszan elnyúló, monoton mormogással imádkozni kezd. Öt perc telik el, festet hajtövei alatt kikandikáló ősz hajszálait számolom. Mikor végez, feláll, megszorítja épp tenyerem, és visszamegy az ablaknál fekvő öregemberhez.

Nádszál vékony, koromfekete hajú nappalos nővérke lép hozzám, az éjszakások kiszikkadt arccal elrohantak már haza, friss virágillata tavaszi reggelek otthonosságát idézi bennem, talán egy korty kávé kora reggel a Boldogasszony sugárút lombos platánfái alatt Szegeden. Kedvesen rám mosolyog, valami nagy és nehéz összeomlik bennem.

Lázmérőzés, vérnyomás, injekció. Mikor végzünk megkérem, segítsen felkelni. Picike kezével megragadja épp karom, lábfejemet beakasztom a rövidke ágy végébe és azzal próbálom húzni magam. Mint egy félig széttaposott, hátára fordult svábbogár kapálózok, a nővér mind a húsz kilójával nekifeszül, nagy nehezen húz, és lassan felülök, leszegett fejjel émelygek, mázsás liszteszsákok nyomják a tarkóm, talán jobb lenne visszafeküdni, - Up! Up! - biztat a nővérke, tiszta szívből szeretem.

Óriási buggyos kórházi gatyám korcát markolom, le ne essen, jobb kezem felkötve úgy indulok el a toalett felé. A mosdó egy hosszú folyosó, egyik oldalán tükrök és kézmosók sorakoznak a másikon a vécék sora. A helység koedukált, ahogy becsoszogok nők és férfiak sora tisztálkodik a kézmosók előtt. Fogat mosnak, orrot túrnak, slájmot hörögnek fel és vizes kendőkkel törlik izzadt hónaljaikat. Lassú, kimért mozdulatokkal csoszogok be az első fülkébe, ahol a vécé csésze helyett egy vizes tartállyal és a padlón egy vízzel telt nyílással találom magam szemben. A szarás gondolatát napokra elhessegetem magamtól.

Balkezemmel egyszerre markolom gatyám korcát, hogy le ne essen és halászom elő vérkeringés hiányában bánatos állapotban lévő pöcsömet. Szegénnyel teljesen együtt érzek, én és ő, két megviselt húsdarab. Büszkén felemelt fővel végzem a dolgom, elfeledem a kint tisztálkodó tájok tucatjait, a mögöttem lévő éjszaka borzasztó lidércnyomását, újra ember vagyok, talán ember is maradok. Talán.

Egy pillanat és kicsúszik kezemből a nadrág és lecsúszik a hipós, hugyos vízzel borított kőpadlóra, utána kapok, melynek eredménye éles fájdalom deréktól fejbúbig, és lehugyozott lábszárak. Lehajolásra semmi remény. Itt állok bokámra csúszott gatyával, egy szál faszban, felkötött jobbkarral, görnyedten, holtfáradtan, izzadtan, hugyosan, koszosan. Előbbi büszkeségem és reménykedésem illúzió volta könyörtelen erővel hasít belém. Újra a senki földjén. Újra, újra és újra. Az Isten bassza meg. Hogy megyek igy ki? Ki segit felvenni a nadrágom? Most már soha semmi nem lesz rendben? Mindig csak ez a kínlódás?

Keserves, remegő sirás tör rám. Elhagyottan nekidőlök a fülke meszelt falának. A másodperc mutató nem mozdul, mély szakadék, értelmetlen, végtelenbe nyúló reménytelen szenvedés.

Valaki kopog.

-Farang, oké? - hezitálok, valahonnan nagyon messziről érkezek vissza, végül mégis kinyitom az ajtót, a folyosóról, meglepetésemre, mintha csak csettintésre, mindenki eltűnt. Gumicsizmás, nyakig gumikötényes, egészségügyi maszkot viselő hipószagú idős takarítónő áll előttem, én egy szál faszban pislogok rá a fülkéből, zokogásom a meglepettségtől megenyhül.

- Mai pen rai, farang, no problem, you no cry! - a takarítónők, az elesettek, a legutolsók és megalázottak együttérzésével hajol le nadrágomért, félig meggörnyedve, hatalmas felmosó fáját hóna alá szorítva, egy darab madzagot vesz elő, ki tudja honnan, derekam köré tekeri és felköti buggyos, néhol jócskán átázott nadrágomat. Mint óvodás kisgyerek szipogok és törlöm a szemem.

- Mai pen rai, farang, mai pen rai! - és mutatja, hogy menjek vissza a kórterem felé. Lassan visszacsoszogok.

Összetörve állok meg az ágyam mellett, önmagam jelentőségébe vetett illúzióimból teljesen kivetkőzve. Jól esik. Körbepásztázom lakótársaimat: tört sípcsontú szembeszomszédom pálcikával rizstésztás levest reggelizik, kedvesen rám vigyorog, feltartott hüvelyk ujjal gratulál sétámhoz, igen, fel kell állnunk testvér, mondja szemével, fel fogunk állni, őszintén szívből örül nekem.

Hát elindulok a balkon felé, az ágyak végébe kapaszkodok, ki akarok menni, az ablakon túl a messzeségben vastag párába burkolózó dombok, a nap első sugarai vattapamacsaikat aranycsillogóvá varázsolja.

Minden ágynál megállok egy pillanatra, pihenek, és az ott fekvőnek tétova mosollyal jelzem együttérzésem. Hitvány alak vagyok, még mindig hiszek saját fontosságomban - mosolygok magamon.

Az ajtó előtt az utolsó ágy, a levágott lábú idős, szikár táj. Nem merek odalépni hozzá és megszorítani a kezét, pedig azt kéne. Mintha bármi tehetnék. Hitvány alak vagyok hát, már nem hiszek saját fontosságomban - mosolygok magamon.

Kilépek az ajtón, megcsap a forgalmas kora reggel nehéz páránál is sűrűbb zaja. Kapaszkodok a korlátba, öt emelet magasról nézem a gyümölcs, sült rizs, vagy reggeli jegeskávé árusok zsibongását. Mentő érkezik szirénázva, a főúton iskolai egyenruhás gyerekek tömege robogókon és tuktukon száguld iskolába. Az élet lüktetni kezd. A ragyogó napkorong győztesen emelkedik az értelmetlenül morajló város fölé. Behunyom a szemem.

Majdnem meghaltam, de akár az is lehet, hogy meg. Olyan könnyen történt az egész, és épp olyan könnyen, észrevétlenül lehetnék most akár halott is. De ha még most nem is, valahol akkor is közeledik felém egy most még ólomsúlyú homályba vesző, koromfekete teherautó, és valahol valamikor úgyis leüt lábamról. Mi értelme hát az egésznek? Semmi. Mit tanulhatok hát?  Semmit. Könnyűnek érzem magam, jelentéktelennek. Jól esik. Egyedül élünk, egyedül halunk. A másodperc mutató újra és újra megtorpan, majd tovább ugrik. Talán  néha ránk nyit a hipószagú takarítónő, talán nem.

És mégis olyan szép ez az értelem nélküli, ragyogó napfelkelte.

imageedit_4_6050982691.gif

Szólj hozzá!


2013.12.07. 03:47 jukutan

Amikor megkóstoltam az aszfaltot... 1. rész

-Open shoulder fracture... - rám vigyorog jókedvűen, miközben gézt tömköd valahova jobb vállam környékére, egy teherautó szerű jármű rakterében ébredek, húsz év körüli táj fiú ül mellettem, hangos sziréna zaj, ezer fok meleg van, az ablak beszűrődő fényárnyék gyors villódzása. Fáj.

-Hospital! - mondja és továbbra is jókedvűen vigyorog.

-Morphine! - mondom és próbálok lélegezni, mellkasomon mázsás súly, inkább nyelem, mint beszívom a forró, poros, túlhasznált levegőt. Próbálok kikandikálni a teherautó átsejlő-nejlonnal lefedett oldalán. Pálmafák suhannak, épületek, őrült ritmusban, nem tudom hol vagyok. Körbesandítok, izzadtság marja a szemem: a fedett teherautó plató túloldalán néhány fiók orvosi felszerelésekkel, géz, ollók, csipeszek, a napfény beszűrődő aranysárga sugaraiban porfelhő robbanás.  Megpróbálok lenézni a lábamra, véres a nadrágom. Mozog a lábam? Nem látom. A fejem nem fáj, a fejem nem fáj, nyugtatom magam, balkézzel óvatosan megtapogatom a hasam: nem érzem újbegyeim simítását hasfalamon, mely pattanásig feszült. Jobboldalam: tompa zsibbadtságon át-átrobbanó csontmélyi fájdalom. Élek. Nem szabad elaludni, nem szabad elaludni. Behunyom a szemem...

 ****

Próbálok felállni, nem tudom mennyi ideje történt. Életben vagyok! Szétrobban a mellkasom, betonúton fekszek, résnyire nyitott szemem a poros, kavicsos betont vizsgálja, semmi nincs ezen kívül, zihálok, nyelem a levegőt. Nyelem, nyelem, nyelem. Életben vagyok. Életben, életben, életben. Kelljek fel, arrébb kell menni, még jön autó, még jön! Odébb, odébb, bárhova.

Valahonnan földöntúli jajjgatást hallok, mély kétségbeesett, talán örökké ismétlődő jajjgatást. Belőlem jön, a sejtjeimből, a hús kétségbeesett fájdalmának mélységéből. Egy másik galaxis távolságából érzékelem, és ragyogó tisztasággal tudom, hogy ebben a pillanatban csupán ez tart életben, ez a koromsötét, barlangmély, artikulálatlan, állati hörgés. Meg az az egy négyzetméternyi poros, kavicsos, langymeleg beton, amire tekintetemet szegezni tudom.

Kelljek fel! Meg kell menekülni! El kell futni! Életben akarok maradni! Életben vagyok. Jobb kezemmel nyomom fel magam, jobb kezem túlfőtt szilveszteri virsli, puhán elhajlik alattam, visszaesek a betonra.  Talán még egyszer próbálom. El akarok futni az életbe. Nem fáj semmi, nem érzek semmit, csak a tüdőből feltörő kétségbeesett jajjgatás vagyok. Szerencsére elájulok.

 ****

 Oké itt jobbra visszafordulok, kétszer három sávos főút, aztán tíz perc az iskoláig végig a 44-esen. Lassítok, a robogó megadóan engedelmeskedik, megállok, az út túloldalán kék langymeleg párába, mint puha paplanba gubózik az őserdő fedte domboldal. Balról jön a forgalom, három sávban kisteherautók, munkásokat visznek a közeli kaucsuk gyárba, vagy ki a földekre, vagy gyerekeiket iskolába. Nézem ahogy közelednek, megállok, leteszem a lábam.

A motor hirtelen felberreg, nem húzom a gázt, kezem a féken és mégis megugrik, elindul, ki a forgalom elé, leugrok, leugrani próbálok, a motor had menjen, kocsisor balról, megáll az idő, fékcsikorgás, duda. Két másodpercem van tenni valamit, lököm magam, megfeszülök, tudom, hogy baj van, nagy baj van. A halál nem jut eszembe, pedig lenne rá ok. Több mázsás és csikorogva, vinnyogva száguld felém. A pillanat tört részére a mérges zöld domboldal majd a pirkadó hajnalkék ég, aztán semmi.

Beton. A betonon fekszek, zihálok, nyelem a levegőt. help! talán mondom, talán ordítom, talán csak gondolom. Mit számít? Felkelek! El innen! El az életbe, elrohanok, morajló alaktalan amőba vagyok, se láb, se kar, se tudat, csak az élet iránt felrobbanó akarat, agyam helyén csak a biztonságba rohanás vágya, karom túlfőtt virsli, fél  négyzetméternyi langymeleg poros, kavicsos aszfalt vagyok. Ezer kilóméterekről jut el hozzám valami lárma, emberek izgatott kiabálása, körbevesznek és próbálnak lefogni, csitítani, valószínűleg tényleg ordíthatok, próbálok felnézni rájuk, már megint kezemre támaszkodva. Elájulok.

****

 -Morphine!- fordulok könyörgő tekintettel a mellettem álló lélegzet elállítóan gyönyörű táj nővérkéhez. Végre a kórházban. Még mindig élek, még mindig élek, de nem látom a lábam, mozog? Nem tudom.

-Oh, farang very handsome! Single? - a táj egészségügy első felém intézett kérdése. Erősen vérzek - gondolom, ahogy kétségbeesve megpróbálom újra felmérni állapotom, már sokadjára - , izzadok, zihálok, én: kiklopfolt hús darab és ezt a kérdést teszi fel a gyönyör nővérke. Jól van életben vagyok. Ez még mindig a valótlan létezés elemi iskolájának huszonkilencedik tanéve.

-Nurse, morphine! - már egy órája megérkeztünk a kórházba és még semmiféle fájdalomcsillapítót nem kaptam. Tolnak ide oda. Kérdezgetik a szükséges információkat. Ezek közül a következőket nem tudom: hol lakok, hol dolgozok, ki a főnököm, mi a telefonszáma, kit akarok értesíteni. A baleset előtt se tudtam. Mindegy is, senki nem tud semmilyen nyelven. Meg kell tanulnom tájul.

-Nurse, painkiller! - igyekszek kacéran mosolyogni, látom hogy tiszta vér a nadrágom.

-Painkiller? - ismétli és tudom, hogy fogalma sincs.

-Pain! - kiálltok rá most már türelmemről elfeledkezve, mutatok a vállamra. - Fáj bazdmeg, adjál, mindegy mit! - édes anyanyelvem... Semmi. A nővér kávébarna szeme értetlenül mered rám, a magyarul kiabáló őrültre. Egyszerre sajnálom és gyűlölöm ezt a gyönyörű idiótát. Olyan nagy kívánság, hogy egy nővér kitalálja, hogy fájdalmaim vannak? Mintha a balesetben elszenvedett legnagyobb sérülésem ez a mérhetetlen, másoknak és az eseményeknek való kiszolgáltatottság lenne.

Nem tudom, milyen sérüléseim vannak, jelenleg mindenhol mindenem fáj, ruháimat ollóval levágta a csinos nővérke és fél órája a hátamon fekszem a kórház sürgősségi osztályának előterében egy kőkemény sürgősségi ágyon. Jókedvű táj családok veszik körbe így-úgy sérült családtagjaikat, rám csodálkozva, sűrű vigyorok közt tekintgetnek, mint cirkuszi idomított elefántra. Az egyetlen külföldi vagyok az egész kórházban. Tudom, hogy fél órája fekszem itt, mert a falon lévő óra másodpercmutatóját bámulom megszállottan és lassan ismétlődő ziháló lélegzetem hallgatom. Imádkozok, hogy valaki jöjjön és segítsen. Lenézek, nagy nehezen sikerül megpillantanom lábujjam: megmozdul!

Eltolnak röntgenre.

-Very big farang, very very handsome! - jegyzi meg a röntgenes nővérke majd sok tíz évi robottól megkeményedett modorral förmed rám, hogy azonnal kelljek fel és másszak át a röntgen gép alá. Mintha abban hinne, hogy ha elég szigorúan szól rám, akkor mint az óvodás gyerek meggondolom csintalanságom és azonnal meggyógyulok. Ettől már röhögnöm kell, a kurva anyádba mászok át, csinálj amit akarsz én meg se mozdulok, és adjon már valaki fájdalomcsillapítót! Drug, morphine, painkiller! Mindegy. Még mindig semmi. Elpattan bennem valami, teljes érdektelenséggel veszem tudomásul ami történik velem. Öt ápoló cibál át és hajtogat össze a röntgennek megfelelő alakzatba, égő, lüktető fájdalom.

Újabb fél óra a váróban. Az óra másodpercmutatójának vége mintha eltört kulcscsontomba vájna. Már nincs erőm a felháborodásra, tiltakozásra, elégedetlenségre, valamiféle jótékony nyugalom száll meg. Hálásan gondolok testemre, mely valamilyen csodálatos hormont, folyadékot, nedvet bocsátott szét most vérkeringésembe, ami lehetővé teszi, hogy elviseljem ezt az egyébként már kibírhatatlan fájdalmat. Elálmosodok, de rettegek elaludni, a lábam meg tudom mozdítani, nem bénulok le, de még mindig nem tudom, hogy van-e bármiféle belső vérzésem, ha itt elalszok és meghalok, senki nem fogja észrevenni. Ébren kell maradnom.

Fiatal, húsz év körüli orvos lép hozzám, röntgen felvételeim nézi, majd jobb vállam környékét. Telefonjával fényképezi a nyílt törést, nyelvével elismerőleg csettint, örül, hogy mostmár ilyet is láthatott. Angolul szól hozzám, elmondja, hogy nyílt kulcscsont törésem van és eltört a lapockám felső része. Belső vérzés, doki? Megnyomkodja a hasam, fáj? Mindenem fáj doki, kőkeményen feszül a hasam, azt se érezném, ha most szikével lassan felnyitnának. Nem baj, majd meglátjuk, mondja. Lehet, hogy operálunk, mondja, itt várjak, ne menjek sehova.

Végre kapok morfiumot. Két órája vagyok a kórházban, a baleset körülbelül három órája történt. Nem tudom tovább visszafogni magam, a fájdalom csillapodik és elalszom. Arra ébredek, hogy egy fiatal fiú a lifthez tol, és mutatja, hogy az ötödik emeletre visz. Nem tudom mi van ott, nem tudom, mi vár rám, nem tudom mi történt míg aludtam. Magatehetetlen nyugalommal hallgatom, ahogy a fiú a liftben egy halk Bob Marley dalt dudorászik.

Hová megyek?

2 komment


2013.11.09. 13:21 jukutan

A Táj-útrendszer rejtelmei

Állok és várok a tuktukra. A tuktuk a helyi tömegközlekedés sajátos vállfaja, helyi járatú autóbusz, 4-6-os villamos, piros vagy kék metró és district line hiányában ezzel a járművel lehet közlekedni Tájföldön. A tuktuk egy kékre festett mini tehergépjármű, melynek nyitott rakterében foglalnak helyet az utazni vágyók. A legjobb mód a helyiekkel való ismerkedésre. A rendszer sajátossága, hogy nincs menetrend, nincs előre meghatározott tarifa TukTuk1_jpg.jpgrendszer, nincsenek megállók és az előre kijelölt útvonalak is csak sejthetőek és változtathatóak, így az egyik pontból másik pontba való eljutás tervezhetősége a nullához konvergál. És mégis működik.

Elindulunk gyalog az út mentén, a forgalommal egy irányba, sűrűn hátrafordulva, tekintetünkkel tuktukra várva, a nap égetően meleg, az út menti árusok sűrű mosolyok közt árulják portékáikat: banánfa levélbe sült banános rizs, kókusztejben főtt gyümölcsök, furcsa alakú tengeri halakból készített csípős levesek - a különféle táj ételek száma a végtelennel határos.

Jön egy tuktuk. Az útirány és a tarifa megtudakolása tökélyre fejlesztette bennünk az activity tudományát, kézzel lábbal, és minden porcikánkkal próbáljuk elmagyarázni, hogy igen, mi a piacra szeretnénk eljutni a belvárosba, de ma nincs piac, jön a válasz, nem baj, akkor bárhova a belvárosba, adjuk meg a legtágabban értelmezhető koordinátákat. Nem arra megyek, mondja a sofőr, egy szikár táj férfiember. Oké, majd a következő. És mégis működik?!

Működik.

Eszembe jut utolsó londoni metrózásom. Péntek reggel nyolc óra harminckettő, a zsúfolásig megtelt vonat lassan zötykölődik a Victoria állomásra, két perc késésben vagyunk. Öltönyös üzletemberek, kosztümös üzletasszonyok százai álldogálnak körülöttem, kávét szürcsölnek és a tegnapi pénzügyi kimutatásokat, várható gazdasági trendekről szóló elemzéseket olvasnak, terveznek, beosztanak, percről percre átgondolják a napi teendőket. Odakint szitál az október végi köd, lassan gurulunk el Battersea erőmű málló, rozsdabarna téglarengetege mellett.

Két percet késünk. Ilyen esetekre a londoni tömegközlekedésben jártas egyén már várja, hogy a jármű vezetője informálja a kedves utazóközönséget: mennyi lesz a várható késés, és milyen előre nem látható ok zökkentette ki ezt a hatalmas, tökéletesen működő, ziháló és lélegző gépezetet, ami a londoni tömegközlekedés. És a vezető informál, az utasok tudomásul veszik, hogy két percet késünk, így az első meeting, az első tárgyalás, az első értekezlet két perc késéssel fog elindulni. Johnnak a beszerzési osztályról várnia kell, Mary csak a tőzsdei nyitás után két perccel ér be munkahelyére - elveszett tranzakciók milliói. A tervezés, beosztás és átgondolás újra végrehajtódik a fejekben: látom az arcokon, ahogy a folyamat lezajlik. Két perc munka kiesik a rendszerből. Végzetes kár. Tegyük fel, a szóban forgó vonaton háromszáz utas helyezkedik el, az két perc késéssel számolva tíz munkaóra kiesését eredményezi a rendszerben. Hogy lesz így meg a kitűzött "target", hogy lesz meg az éves terv teljesítése, hogy lesz meg az év végi bónusz, a bermudai nyaralás, a harmadik autó, a negyedik gyerek, és az ötös iphone? A gond, a teher faggyúként olvad az öltönyös, kosztümös, telefont, ipadet és mindenféle e-naptárakat nyomogató üzlet emberek és asszonyok arcára.

Miközben várunk Anikó meséli, hogy a minap, reggel iskolába menet a tuktukra várva egy helyi asszonyra lett figyelmes, aki szintén ott várakozott, és aki hangosan magában beszélt. Anikó a magyar valósághoz szokott lány, akinek szinte fel se tűnik már egy ember, aki magában, magához beszél, mivel amúgy is egyre sűrűbben látható ez a jelenség. Már megszokott a hibbant emberek áradata. Így ment ez egy időn keresztül, álltak és vártak a tuktukra, az asszony magában beszélt, Anikó pedig türelemmel várta a tuktuk érkezésének teljes mértékben megjósolhatatlan, vagy inkább csak megsejthető időpontját. Egyszer csak azonban a nő, középkorú vékony táj asszony, abbahagyta a kántálást, és megszólította Anikót: elmondta, hogy reggel, amíg a tuktukra vár, mivel annak érkezése amúgy is megjósolhatatlan, imádkozni szokott, elmondja mantráját, szól isteneihez, annyi minden kiszámíthatatlan dolog van a világban, lásd tuktuk, akkor meg már miért ne imádkozhatna a várakozás közben, és az Isten, vagy Budha, vagy akárki is az, az egyetlen, aki jó szándékával segítheti az elcsigázott utazót.

És belém hasít az érzés, hogy ez az, amiért működik a tuktuk, kiszámíthatatlanságának, a menetrend, a tarifa hiányának ellenére, mert az emberek hisznek abban, hogy előbb utóbb úgy is eljutnak oda, ahova kell, és addig is imádkozhatnak, vagy mosolyoghatnak egymásra, vagy vehetnek banános sült rizst az út szélén áruló nénikétől, a nap úgy is süt, a föld forog magától, és Buddha, a jó Isten, vagy akárki, úgyis gondoskodik arról, hogy a világ, a tuktuk hálózat továbbra is működjön. A tuktukozás rendszerében nem érheti kár az utazót, hiszen nincs kijelölt tarifa, nem késhet, hiszen nincs megadott időpont, nem tévedhet el, hiszen nincs pontosan kijelölt úti cél. És egyébként is: mit ér az óramű pontosságú metróhálózat, ha a rajta utazókat csak a nem jó helyen, nem jó időben levés gondja nyomasztja?

Végül jön egy tuktuk. Kezdődik az alkudozás. Nem pontosan arra megy, amerre mi akarjuk, de ez is jó lesz. Kétszáz baht a tarifa. Tudjuk, hogy ez turista ár, amint néhány táj kifejezés elhagyja szánkat az ár felére esik, és mosolyáradat ömlik ránk a sofőr cserzett arcáról, végül ötven bahtban alkudunk meg. Édes működő kapitalizmus. A tér, az idő, a teljesítmény és a racionalitás más dimenzióiba szállunk be a tuktuk hátsó lépcsőin felkapaszkodva. Néhány pillanat és máris robogunk a szikrázó napsütésben a mellettünk cikázó robogók serege között, és vidáman parolázunk a helyi utastársakkal egy közelebbről nem meghatározható térben és időben.

Szólj hozzá!


2013.11.01. 04:36 jukutan

What goes around, comes around

Oké. Reggel nyolc óra, 32fok, maró napsütés. A mai iskola látogatás elmarad, főnökömnek, Ms. Alpnak, aki egy jóságos Thai néni, Bangkokba kellett hirtelen utaznia, azt hiszem a lányának van valami egyetemi vizsgája, de mivel nem értem sokszor mit beszél - ilyenkor általában csak a mosolygás, bólogatás nemzetközi diplomáciai eszközeit vetem be - így ez korántsem biztos.

Annyi biztos, hogy legközelebb nagybecsű mesteremre, Justin Timberlakre kell hallgatnom: what goes around, comes around. Főleg azokon az estéken kell ezt észben tartanom, amikor heves indulattal fogyasztom a különböző tengeri halakból készült, pokolian, izzasztóan, orrváladék gerjesztően csípős Thai ételeket. Mert visszanyal a fagyi.

Persze az is egy magas filozófiai pillanat, mikor már a kertben ülve, reggeli első cigarettát fogyasztva, az altáji maró érzés lágyan tovalibben. What goess around, comes around - jobb, ha tudja az ember, ha elmélyül a Thai konyha művészetben.

Elmegyek inkább a helyiek által csak szevenilevönnek nevezett éjjelnappali boltba jegeskávét venni, és persze bármi mást, ami kalóriát tartalmaz és nagyjából be tudom mérni, miből készült. Az ételkínálaton végignézve már örülök, ha a növény, állat, zöldség, gyümölcs kategóriákkal sikeresen tudok dolgozni. Hogy édes vagy sós? Annak megjóslásáról nem is álmodok.

Mikor először indultam hasonló portyázásra meglepődtem, hogy a Thaiok még nem találták fel a járdát, mint olyat. A teljes mértékben következetlenül egymás után sorjázó különböző boltok, ablakkeret hegesztő üzemek, leginkább használt ruhának tűnő cuccokat áruló divat üzletek, furcsa alakú állatokat grillen sütögető kifőzdék, és rendkívül trendi, nyugat európai jellegű hajszalonok előtt tetszés szerint épített majd tetszés szerint véget érő járda kezdeményeket nem sorolnám a nyugati értelemben vett gyalogos közlekedési felületek kategóriájába. Az is feltűnő, hogy én vagyok az egyetlen élőlény az egész utcán, de feltehetőleg egész Tájföldön is, aki a sétálást választja az A pontból B-be való eljutás módszerének: a helyiek "hovamegyezafehérmarha" tekintete követ mindenhova, néha explicit formában - Where are you going white boy? -, néha pedig megértő, együtt érző mosolyok útján tudomásomra juttatva. Persze most már tudom, hogy a Thai ember a legrövidebb, akár tíz méteres sétát is robogóval teszi meg, ha kell az egész családot felpakolva: nem ritkán suhannak el mellettem, néha a menetiránnyal szemben, négyen vagy akár öten ülve egy járművön, a legtermészetesebb módon bukósisak nélkül.  

Visszafele sétálva már csak egy dolgot bánok: nem a legnagyobb kiszerelésű, másfél literes jegeskávét vásároltam meg. Nagyon finom. Ugyanakkor nem korholhatom magam, zavaromban kapkodtam el eme rendkívül fontos döntést. Amint belépek a boltba a helyiek vizslató tekintete követ, hogy a fehér gyerek mit fog vásárolni, minden mozdulatom tudomásul van véve, egy-egy összekacsintással, kuncogással, tanácstalanságomat értő és elfogadó félmosollyal. Állok a jegeskávé gép előtt, teljes stressz felszerelésben, egy posztmodern abszurd monodráma főszerepében találva magam - a jelölőrendszerek immanens szemantikájába vetett hitem teljes hiányában -, és a gépre minden Thaiul van ráírva, latin betűnek se híre se hamva, nincs Push the button felírat, vagy Coffe vagy akármi. Három tartáj: zöld, fehér és barna. Én a barnára megyek. Szerencsém van, mert az a kávé. Érdekes, hogy visszafelé a televásárolt szatyrokkal és a jegeskávéval a kezemben, már sokkal helyibbnek érzem magam, és úgy is néznek rám a reggeli forróságban lézengő emberek. A mi kávénkat issza, a mi emberünk.

Visszafele találkozok Joeval, aki munkatársam lesz az iskolában, ahol tanítok hétfőtől. Úgy üdvözlöm, mintha ezer éve ismerném, örülök, hogy valaki pont úgy és annyira elveszett, mint én. Joe az a fajta ideáltipikus amerikai, akit ha meglátsz Thaiföldön rögtön az FBI által pedofíliával és egyéb szexuális aberrációval gyanúsított személyek listája ugrik be: negyvenes évei elején, mackós testalkatú, enyhén kopaszodó, suta lassú járású ürge, aki sejpítve, alig érthető déli akcentussal beszéli az angolt. Úgy véled, itt tartózkodásának célja van. Persze rövid eszmecsere után kiderül, hogy jószívű nagydarab fickó, aki picit valóban fura szerzet, de teljesen ártalmatlan, és annak ellenére, hogy Miamiból jött, Pittsburg Steelers szurkoló, mint ahogy a harminc fokban fejére húzott baseball sapka hirdeti, és ismeri a Steelers punterét, Meskó Zoltánt. (Meskót e hónap 29.én rúgták ki a Steelerstől. - a szerk.) 

Invitál, hogy tartsak vele, látott nem messze egy kávézót, ahol állítólag rendes presszó kávét lehet kapni, mert hogy ő azt szereti. A meghívását visszautasítom, a már elfogyasztott nagy mennyiségű jeges kávéra hivatkozva, mint egy kifogásra, de valójában már újra Justin Timberlake és a csípős tengeri hal leves jár az eszemben, és jobbnak látom visszavonulni otthonomba, a mellékhelység megnyugtató közelségébe. What goes around, comes around.

Szólj hozzá!


2011.04.05. 23:33 jukutan

huszadik

másnaposság 2008.5.22.

 

Még egy kicsit csukva tartom a szemem. Meg van minden? Túléltem? Meg tudom mozdítani a lábújjam? Oké vagyok? Nem vagyok oké. Nyom az ágy. Oh, Istenem túl vagyok rajta. Roskatag vagyok. De vajon túl vagyok-e rajta? Gyomor? Talán működik. Fájnak a fogaim, ecetes, vattás, kenetes a nyálam. Megpróbálok a számon levegőt venni. Óriási kudarc. Ezt a vattát nem tudom se kiköpni se lenyelni. Legszívesebben magamat köpném ki. Itt ahol tegnap annyi minden befolyt. Most ezer mérföldre van tőlem a fogaim lepedéke. Azon gondolkodok, hogy tudnám leakasztani az álkapcsomat és valakinek ajándékba adni. Egy ellenségnek. Vagy barátnak, hogy oldja meg ő, vidd már ki légy szíves, mosd meg, legyen ő aki minden lelki erejét összeszedi, megráncolja a homlokát, tágra nyitja szemét és nyakkendőt köt, és bőrcipőt és észreveszi. És boldog lesz tőle.

Talán ki kéne nyitni a szemem. Először gondolatban próbálom kitalálni, mi lehet odakint. Félelmetes, ahogy a világosság nekiesik a vékony bőrnek, amit talán szempillának hívnak. Úgy? A bent és a kint ugyanolyan rohadt messze. Hol lehetek? A szagokról nem tudom megállapítani, mert csak magamat érzem, ezt az öreg, dohányszagú, áporodott szörnyet.  – Még ne nyisd ki, maradjunk bent, nincs kint semmi! Egyetértek magammal. Ugyanakkor  kíváncsi vagyok, hány óra lehet. Reggel kilenc és délután négy között tippelek. És kíváncsi vagyok, hogy vajon igazam van-e. Igazam van-e?! Csikós bor szagom van! Meg egy kis rum.

Na jó, még egy gyors leltár. Csak azokat a testrészeimet tudom létezőnek elkönyvelni, ami fáj: fej, gyomor, lábak. Szeretlek titeket kedves tagok. Szeretném ugyan megtudni, mi rejtőzik a gyomor sötét bugyraiban, vagy a koponyám konok fala mögött, de csak az egynemű fájdalom tudósít, hogy van ott valami. Kinyitni nem merem, felfalni nem tudom. Hát mit tehetnék?

Nem tehetek mást, aztán mégis megszülöm magam a szemnyílásomon keresztül: megszülődök. Kijövök, kijövődök a világra, jé a szobámban vagyok, hogy a picsába? De azért óvatosan. A jobb szememmel kandikálok, a szempillák vonalain keresztül, hátha valaki még itt van, jajj csak nehogy itt legyen valaki, akkor minden összeomlik. Akkor inkább visszacsukom a szemem. Elég vagyok most én: fej, gyomor, lábak. Ezeket már tudom.

Na had szóljon, mi van ott kint, had nézzem! Jé a falam. Rajtam kívül senki nem tudja, miért raktam ezeket az idióta képeslapokat a falamra, az ágyam mellé. Hófehér fal, tele színes téglalapokkal, távoli helyekről, absztrakt festményekről. Azt hiszik, hogy szépek, azért. Pedig nem. Egyenesen csúnyák, randák, visszaküldeni valók. És pont azért. Csak én tudom, hogy szülési fájdalomra vannak, rájuk nézek először egy ilyen nehéz éjszaka után, egy ilyen szörnyű hosszú, eleven sötét után.

A képeslapok sokat segítenek. Kihívnak a sötétség bugyraiból. Hogy létezzek, hogy ne egyedül, önszántamból, meg ne csak a mocsár a csontokban legyen. Na ezt nem tudja senki sem. Életem sokszor ismétlődő magányos, nehéz, és kurva boldog időszakaiban, ezekben az időtlen másfélórákban, sokáig bámulom üveges tekintettel a képeslapokat a falamon, fekszek a hátamon és várom, hogy hívjanak ki, hogy szűnjön a másnapos fájdalom. Körbejárom a színeket, az alakokat, mintha mágnes lenne beléjük rejtve, beszívják a szemem, visszakattan állkapcsom, pirosra, vagy legalább rózsaszínre festi vérem, Velence gondolái az én szemem csarnokvizén hullámzanak, és az agyvelőmből emelt Eifel tornyot kerülgetik a számban lévő ecetes vattától bolyhos bárányfelhők. Hát nem hülyeség? Pedig így van. Igazából nem tehetek róla. Ez csak így van. Nem csak a gyomor sötétje, az agy konokja, de a képeslapok hívása is. A sár, a bűz, a vatta lassan átitatódik az Eifel-torony rácsain átszűrődő napfénnyel. Csak fekszek hanyatt, hosszan, várom, hogy elteljen ennek az engesztelődésnek az időtlensége, hogy meghívjanak a képeslapok.

Ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy Jézusra gondolok, ebben az időtlenségben. Merthogy kiment ő, nem egy napra, de negyvenre a pusztába, hogy meglelje az igaz hangot, atyája hangját, az úrét, hogy mit tegyen. Ott ült negyven napig a köveken, elszáradt kórók közt, és várta, és várta, és várta. És aztán mikor úgy érezte, hogy mostmár neki jó, nem ördög, hanem isten, akkor visszament a városba, hogy ő az Isten fia. Én az Isten fia vagyok. Innen, erről a kietlen pusztaságról, ami az ágyam, ez nevetségesnek tűnik, és nevetnék is, ha lenne szám. Hagyom, hogy a képeslapok nevessenek egyenlőre. Én egymagam vagyok az ördög, az isten, és annak fia, én magamnak rakok a falamra képeket, és nem mehetek a városba prédikálni, mert hülyének nézném magamat. Az én alapom nem a sivatag puha homokja, hanem a delíriumban összegyűrt egykor fehér lepedő, melyen olykor még felülni is emberfeletti feladat. Mindennap valamikor délelőtt vagy délután az ébredés meghatározhatatlan koordinátái, a kint és bent határán, az isten hangját hallom, az ördög hangját hallom, és tudom, hogy nem hallok semmit, ami ne én lennék. Én tudom, hogy újra a szerepeimből születek, megváltó!, hogy éjszaka az alkohol kémiája átlátszóvá oldja vonalaim, belelök a fekete, egynemű rémületbe, az öntudatlanság habos óceánjába, hogy reggel ugyanez a rémület kitaszít, partra vet egy teljesen új szigeten, az összegyűrt lepedő ráncai között, egy teljesen új óceán nevetséges partján, azért, hogy ne mondhassam, hogy én vagyok az Isten fia, nem lehetek az Isten fia, mert a falamra én rakok képeket.

És amikor újra megszületek, és megvilágosodok, újjászületek, akkor kimegyek a konyhába, nem prédikálni, de főzni egy jó erős feketét.

Szólj hozzá!


2011.04.05. 22:52 jukutan

versek

Vér helyett

 

A gyász hosszú órái évekké tömörülnek

És nem jönnek ki a könnyek

Nem törnek el az ágak

 

Csak telefon csöng fönt

A mérhetetlen vágyak koszorúin

Itt lent pedig rárakódik a gyantás piszok

A csontok törhetetlen vázára

 

A könnyek helyett a hiány ring

Mit sem látó szemem alatt

Ahol minden a gyász, minden a semmi

Töviskoszorúja homlokom szúrja

az elporladt tettek törhetetlen hegyei

 

Bánatnak testemben helye nincs

Mert lent a zsíros anyaföldben

Az eltemetett tehetetlenség jövője

Kacagva fekszik porladozik

 

Még ott sincs semmi mert a koporsót

Melyet a szurtos asztalos

Nekem csinált az anyaölben

S melybe az ő hamvait is beletette

Szívemben hordom

Vér helyett

 

 

 

Kísértet járás

 

Halléban halottak járnak az utcán

Tengernyi tereken vándorolnak rusnyán

Rúzsuk mögött utcányi félelem

Famerzsebükben

Ragacsos feledés

 

A szürke házfalak lépteik alatt

Zsíros port lehelve magukba omlanak

Mint az elfeledett szavak, és viszik

Hátizsákukban a csendet

A kisemmizett időt

 

Munkába mennek és temetésre

Nem gondolnak a feledésre

De lassan bugyogó

Könnyeik közt bujkál

Sok átlátszó kockakő

 

Rég meghaltak, de nem tudják

Ocsmány fogaikat is elhagyták

Bajszuk alatt meglátni, hogy múlnak el

És térnek vissza

Hiábavaló életek.

 

 

Állítmányból alannyá…

 

Állítmányból alannyá oldanak

A gömbölyű percek az oldalak

Lassan elperegnek

 

A mondatban már csak a szóközök

Hullanak mint domború köldökök

Csecsemő-teliholdkor

 

Az idő az miféle fájdalom?

Könnyedén táncol a vágyakon

Puha nagykabátba tekerve

 

Háromszor mondtam, hogy szóljatok

Háromszor szóltak, hogy nem vagyok

predikátuma a sorsnak

 

 

--------------------------------------

 

Alanyból állítmánnyá

Emberből tanítvánnyá

Mikor robbant szét a teremtő?

 

 

 

 

 

 

Harmadnapon

 

 

 

Mephisto álruhába öltözött

Pénteken, mikor a pálmafák között

Kidurrant néhány lufi

Lőni nem kellett, lőni nem tudtak

Hiszen ott volt egy álruhás alak

Aki tetteiket fekete szurokkal bekente

 

Mephisto az éjbe burkolta

Citromsárga lábait, had világítsanak

Hogy egy arra járó nő előtt térdre boruljon

A konok kezekben meredő puskanyak

Hogy a pálmafák a madarak meghajoljanak

 

Mephisto a hentesnél

Hét kiló füstölt nyelvet kért

mert a korában aznap akciós volt

a lufi és a pálmafa és a játékkatona

és mivel holnap húsvét lesz

Mephisto álruhában felvásárolta a dolgokat

 

 

 

 

Nem véd

 

 

 

Senki sincs ébren

Mindenki alszik

Egyedül rovom a köröket

Tegnap se volt semmi

Holnap is elfogy a hold

Én magamban alszom

Az meg eltűnőben

még rajtam nevet

 

Szeretek mindenkit

Magamat nem

Hogy lehet védekezni

A semmi ellen

Nem támad senki

Nem véd senki

Elsodor az ár

Elfelejt a homály

 

Az ágyam megvetem

Magamat megvetem

Elringat a magány

Elringat a bánat

 

 

Háromsoros

 

 

Két otthonomból kiköltözöm

Az utcák poros aszfaltjára

A csendes Tisza partjára

 

 

Reinkarnáció

 

 

Hideg szobákban

Nem tengerparton

Lenyűgözve a tudattól

Hogy meghalunk

Elmegy mindenki

Szakadékra rohan

 

Megtettem mindent

És még se volt elég

A tejbe olvadt

Hajnalok

 

Arcom lefordítva

Tudatom az ég felé

Az előző életem irányít

Siralomház

 

Gázkamra talán

Nem húzza alá a

Wörd

 

Elfogynak a sorok

 

 

 

 

Hajnali részegség

 

 

 

Megihletett a nirvana

Nevetséges ez az egész

Mindenki jobban tudja

Hogyan élhetek

 

A lábamban az ér

Azt diktálja

Igyál még egy sört

És ne írjál verset

Oh verset ne írj

 

Hányok a kúlturátúól

Le sem tudom írni

Mindenki bekaphatja a faszom

 

 

 

Soká

 

 

 

Félelemmel bélelt testek

egymásnak esnek

A pihe-puha, lágy tér közepén

Nem értik és nem tudják

Hogy a sosem múló elmúlás

A fényes nappalokat

mint izzó kőkapukat

mindig könnyes szemeikre zárta

és a győztes hiába

veri a mellét zihálva

mert a kérdéssel ő marad egyedül

hogy a magányból hova menekül

a szigetre, hol csak a sírja várja

hol a bölcsőnek koporsó a párja

hol elfogy a szájból a pára, a lehellett

pitypang szöszöket terelget fel az égbe

utoljára.

 

-----

 

Nem csak a legyőzött szíve fáj

Ha hajnalban átölel a vigasz

Hogy tél után mindig jön a tavasz

 

 

 

Szólj hozzá!


2010.12.18. 20:33 jukutan

tizenyolcadik

Délután egy óra húsz perc van. Százhúsz fős foglalás érkezett egy órakor, megtelt az étterem, most kezdenek jönni a rendelések. Pénztárgéphez hasonlító hanggal ontja magából egy szerkezet a rendelés szalagokat. Csöndesen nézem, ahogy a séfek rohangálni kezdenek. Egy idő után a koszos tányérok liften érkeznek vissza nagy ládákban. Rakom őket a mosogatóba, tálcán.

A gép ropogtatja a rendeléseket, a séfek rohangálnak, Jamal, a másik kitchen porter, segít nekik, ha tud. Egyre gyorsabban érkeznek a koszos tányérok tálak, kávéscsészék. Rakom őket a mosogatógépbe, ami zúg, köpi magából a gőzt, oldalra nézek, három láda mosatlan mellettem, egyik kezemmel rakom a tálcára a tányérokat, a másikkal kaparom róluk a maradékot a kukába. Szívaccsal mosom le a nagyobb darabokat az edényekről mielőtt a gépbe raknám. A rendeléseket puskaropogás szerűen küldi a gép, az egyre gyorsabban rohangáló séfeknek, és Jamalnak.

Jamal körbetáncolja a teret, mindenhez van hozzáfűzni valója (négy éve érkezett Angliába, nem ismeri az arab számokat, latin betűket):

   -  Long time no see, shef, how are you shef, you are very good shef, i don’t know why, i understand me shef, very good, everything is everything!   -    mondja, és néz rám vidáman, egyik kezében két tál browniest tartva, másikban koszos edényeket egyensúlyozva, rohan a séfek közt, a lifthez, vissza, és közben beszél, beszél, beszél.

Rakom a tányérokat, nagy tányér, kisebb tányér, még kisebb tányér, kávéscsésze, alátét, pohár. Rákollók kukába, krumplipüré kukába, fura izé kukába, jön a lift, nincs idő, a rohadt gép lassan mos, mosom kézzel a tányérokat, rohadj meg gép, bazdmeg, mossad már azt a szart, séf, jön, hol a tányér, hol a tányér? A tányér itt van, csak koszos, rakom a gépbe, mosom kézzel, ropog a gép, küldi a rendelséeket, puskaropogás, ratatata, don kanyar, fent pedig fogak csattognak, zsíros húsok csúsznak a nyelőcsőbe, habzó sörrel kísérve. És tányérok röpködnek, poharak, és maradék, és Jamal, és rohanok, ott vagyok.

(Eközben furcsa érzés fog el, az idő megállni látszik, míg testem gyorsan mozog, addig belülről távolról látom csak, odakint mi történik, mondhatni közönyösen figyelem testem visszajelzéseit, kezem fájdalmát, lábam ropogását, az apró vágásokat a kezemen, amik, ha vízzel érintkeznek égnek és szúrnak. Míg kívül az események hihetetlen tombolásba kezdenek, a fénysebesség sokezerszeresével szeletelődnek húsok, mosódnak el tányérok, belül nyugodtan, csendesen, valahol tudatom leghátsó pontjába húzódva, menekülve, távolról figyelek, mintha vihar végét várnám. Olyan érzés lehet ez, mint amikor Neo elhajol a golyók elől: míg pillanatok alatt elmosok két tányért, hosszú időn keresztül arra gondolok, hogy Foucault, meg Derrida bekaphatja, biztos fent tömnék a fejüket, ha élnének a nyomorultak, de persze nem élnek, aztán röhögök magamon, hogy mekkora faszfej vagyok, mindezt lassan, nyugodtan, míg odakint kezeim lábaim a fényfotonokat nevetve hagyják maguk mögött.)

És tányérok röpkodnek, poharak, és maradék, és Jamal, és rohanok, ott vagyok. Five banofi, ten browni, ten chees cake, bazdmeg, leszakad a kezem, mossa a gép, nyomom a zsíros szivacsot a tányérhoz, szorosan, atommag se maradhat köztük, erősen paszírozom, nyomom, nyomom, nehéz a kurva láda, tele van tányérral (Jamal: how are you boss, long time no see, you very good, dont know why, i understand me good shef, everything, everything, you boss!) Nyomom a szivacsot a tányérhoz, látom, ahogy nem marad ott semmi, ahogy az úthenger paszíroz minket a földbe, jön a rendelés, ratatata, puskaropogás, egyetek!, egyetek!, long time no see, how are you boss, hol a tányér, jön a lift, teliláda, bal kezemben koszos tányér, jobb kezemben tiszta, fejjel nyitom a mosogatógépet, ropog a pénztárgép hang, ratatata.

Édességes tányérok, hál isten, lassan vége, egyétek bazdmeg az édességet, five banoffi, eight brownies! Long time no see! Nyomom a kezem a zsíros vízbe, rakom a tányért a gépbe.

 

***

 

Négy óra van, fent isznak a jóllakott vendégek. A séfekkel esszük a staff foodot: rare steak, mikor vágom a késsel, még véres, közepén kör alakú csont, recés a vége, szivárványban táncol rajta a zsír, a közepe szinte vörös, rágom a húst, tömöm a krumplipürét, mosolygunk a séfekkel. (Jamal: kokakola sef? Long time no see, kokakola is good, strong, kokakola, drink, you are good sef, you are ok sef, long time no see, i don’t know why you good, i no understand me sef, kokakola sef! – a kólát valamifajta Istennek járó tisztelettel kezeli, még nem tudtam rájönni, miért.) Lassan szálingózik a bár staff kajálni, fáradtak, két gyönyörű pincérlány jön először, Aga és Sonja, leülnek a lift mellé. Mosolyogva veszsük őket körül, meg se szólalunk, levegőt se veszünk, mint amikor ezer színű pillangó száll az ember kezére, és moccanni se mer, nehogy elrepüljön. Jamal csendben elszivárog, öt perccel később, nem tudni honnan, két tálca dobozos sörrel tér vissza, long time no see, boss, how are you boss, beer is good sef, mert hogy a kólánál csak a sört tiszteli jobban, azzal beteszi a jégkocka-gépbe hűlni a dobozokat.

Nyugalom van, pocakos managerek, és manager asszonyok munkaadójuk számlájára isszák le magukat odafönt karácsony alkalmából. A géppuskaropogás rég elcsöndesedett, a lift sem zúg már, a mosogatógép hatalmas szája üresen tátva, csak kicsit gőzölög. Ülünk a konyhában a tűzhelyek mellett, az ételes liftnél, Jamal sört hoz. A tűzhely lángja ontja magából a meleget, csontjainkon kacag a fáradtság. Magunk vagyunk. A rádió butyuta popzenét játszik. Elrészegülünk a sörtől, a melegtől, az üléstől, Jani, a magyar szakács, régi munkáiról mesél, mikor még nem volt krumplipucoló gép, azok voltak ám a régi szép idők. Rafael a brazil szakácsfiú, előbb vidám brazil szambazenét tesz be, önfeledten énekel, majd barátnőjéről mesél. Mindannyian hatalmas, rózsaszín, nedves puncikról álmodozunk. Iszunk a sörből.

A pénztérgép-hangja újra felropog, two banofis, two brownis, rohadjatok meg, takarodjatok már haza. A nyugalom lassan a háttérbe hömpölyög, az este innen már csöndesen csordogál. Tányérok poharak, zsíros edények.

 

***

 

Fél egy van, én zártam a konyhát, fáj a balkarom, ülök a metrón hazafelé, enyhén részeg vagyok. Gyönyörű nők ülnek körülöttem, és pálmafák nőnek az ablakból.

1 komment


2010.07.25. 10:49 jukutan

tizenhetedik

A strandon

 

 

Tegnap strandon voltam. A városban az aszfalt izzott, többszörösen szórta szét a hőséget. Őrült meleg. Olyan amilyenre idén még nem volt példa, az emberek szmogban, kocsi dudálásban kapkodtak egy falatnyi jólevegő és nyugalom után.

A vízparton teljesen más. Mindenki otthon hagyja a mindennapi idegességet, az álarcokat. Mindenki meztelen, leszámítva azt a néhány ruhadarabot, amit maradék szemérmük eltakarására felvesznek. Az öregek ráérősen kártyáznak az árnyékban, látszik, rituáléjukat évek hosszú sora alakította ilyen formán, még a balatoni nyaralások, a közös munka, a közös nyugdíjas kor. Körbeülik a kerek asztalt, bőrük már a mindennapos ráérős napozástól egészségesre barnult, talán már ezerszer elsütött ugratásokat engednek meg egymás közt, disznóvicceket, fél bólintásokat az élet nagy dolgairól.

A parton végig gyönyörű, napérlelte tinédzser lányok fürtjei, csak lábukat lógatva a vízbe, mert persze a haj nem lehet vizes, nem lapulhatnak le a tincsek, ebben a korban még fontos, hogy az ember szép legyen. Nekik ez nem is esik nehezükre, szépségük természetes könnyedséggel lengi körül az egész medencepartot, mindenkire átsugárzik, öreg nénikre, bácsikra, pocakosodó harmincasokra. Jobban érzem magam tőlük én is.

A medencében köröket róják elszánt játékosok. Mozdulataik egymást követik, csöndben, kiszámíthatóan, lazán, ahogy annak mindennap lennie kéne, ahogy a közértben fél kiló kenyeret kér az ember, otthon vajjal keni meg, ahogy a felmérhetetlen kihívások elé bátran odaáll. Az úszás szótlan, magányos ima.

És persze itt vannak a vagány, napszemüveges úszóbajnok srácok is. Egy csoport labdát dobál, játékos könnyedséggel, csak úgy a szórakozás kedvéért, nem is gondolnak arra, hogy ők az igazi életet, a lüktető, vérbő életet képviselik, egyszerűen minden megerőltetés nélkül, csak úgy a létezés kedvéért vannak. Egy másik csoport a vízpartról ugrál a medencébe, mindenféle figurákat bemutatva, mintha az olimpiai döntőben lennének. Pontosabban egyáltalán nem úgy. Mert ott verseny van, ott a fogakat össze kell szorítani, és akkor is meg kell csinálni azt a dupla cukaharát, ha az ember legszívesebben csak otthon kapcsolgatná a tv-t, vagy a sörkertben üldögélne haverokkal. Itt minden ugrás csak a saját létezéséért van, nem akar semmit a repülés pillanatnyi csodáján, és a csobbanás habos örömén túl. Talán csak annyit, hogy a parton láblógató fürtös szirének figyelmét egy-egy csobbanással, egy-egy jól végrehajtott attrakcióval felhívja magára. Mindezt csak a játék kedvéért. Persze úgymond áldozatai is vannak e tevékenységnek. De nem is áldozatok ők. Az éppen lassan arra úszkáló Bezzeg nénik és Bezzeg bácsik rosszallóan néznek a zsibajkodó fiatalságra. Jah hát ezek a mai fiatalok. Bezzeg az én időmben – mondják inkább csak úgy a maguk szórakoztatására, és visszaemlékeznek arra a negyven évvel ezelőtti tengerparti nyaralásra, amikor hajnalig a homokban, a tűz mellett, vagy arra az első szerelemre, mikor a szoknya a táncban. Öröm az élet!

Darwin tévedett. A biológia egész tudományága súlyos hibában létezik. Az ember biztosan nem a majmoktól, vagy ehhez hasonló emlősöktől származik. Az ember legközelebbi rokonai a halak, vagy legfeljebb a kétéltűek. Mert ugyan hol lehet ennyi boldog, önfeledt arcot látni, ha nem a vízben, vagy a víz partján, a víz közelében? Ez a közeg, ahol mindenki levetkőzi, elfelejti, átlépi az aszfaltszagú hétköznapokat, a munka robotját, a benzinárakat, hogy a magyar válogatott már megint, és hogy nem sikerült a nyelvjárástan vizsga, hogy elhagyott az Irén, vagy a Pista.   

Öröm az élet! Ha bárki bármi mást mond, ne higgyünk neki. Menjünk ki a strandra, a vízbe, sakkozzunk egyet egy régen látott baráttal, tanítsuk meg úszni gyerekünket, nyaljunk fagyit. Ússzunk versenyt könnyedén a lomha hétköznapokkal! Menjünk ki a strandra.

Szólj hozzá!


2010.05.22. 11:45 jukutan

tizenhatodik

Ezt a történetet egy ideig levettem a blogról, miután Bátyám rémülve hívott, hogy jól vagyok-e, és hosszas önmarcangoló fejtegetésbe kezdett arról, hogy vajon eléggé szeretett-e engem, és eléggé gondomat viselte-e az évek során. Jól vagyok, és eléggé szeretett, és nem akartam senkit megrémíteni. Mégis visszarakom az írást, mert ez a történet úgy tartozik hozzá az élethez, mint kora reggelhez a szájszag. Úgy érzem meg kell osztanom. Ez is megtörtént. Pontosan úgy, ahogy leírom.

 

Tegnap este nyolckor találkoztam a városban B.-vel, hogy elmegyünk biliárdozni. Mire hozzájuk értem, szépen be volt sodorva egy slimbe fél g. Ott volt még B. két haverja. A B. kitalálta, hogy mér nem hívunk ki egy kurvát, hogy sztriptízeljen stb. Azonnal felmentünk a videkilanyok.hu-ra, ahol megtaláltuk Viven24-et, fotóval, pontos használati útmutatóval. B. tárcsázott. 40-et kértek volna ketten egy leszbi bemutatóért, B. lealkudta úgy hogy tíz a bemutató, és még tízet rájuk költünk különböző szolgáltatásokra. A kulcsszó: diákhitel.

A B. két haverjának a lakására hívtuk el a lányokat, vettünk gyorsan tejszínhabot meg pezsgőt, had igyanak. Még reggel ébredés előtt nem nagy téttel fogadtam volna arra, hogy estére kurvázni fogok. Igazából még tíz perccel azelőtt, hogy a lányok följöttek, akkor se fogadtam volna rá. Teljesen szürreális volt a kép, néhány szívás, néhány sör, meg egy kis rush hatására.
Egy opel kadett kombi fordult be az utcába, elől két férfi, hátul két nő, a nők jöttek hozzánk. A két újonnan megismert kollega föl-le futkos a szobában, oly izgatottak, öntik magukba a boroskólát, meg a rust, meg a bátorságot. Az egyikük szerintem meleg, amelyik a több borost lövi. Az ajtón két alig használt lány jön be, megismerkedünk (talán Kriszti és Zsóka, de nem biztos), van egy magasabb, hosszú hajú barna, jó teste van nagyon, de a feje olyan elhasznált mint egy 1979-es trabant karburátor. A másik alacsonyabb, értelem szerűen. Elég csúnyácska szegény. Az albérletben, fűtés hiányában uralkodó 15 fokot nem izzítják fel látvány alapján egyáltalán, még a porszemek is ugyanolyan lassan hullnak lefelé, mint bármely hétköznap, mielőtt feljöttek.

Leülünk beszélgetünk: „Pezsgőt kértek lányok? ááá azt neeem, inkább egy sört. Beszarok bazdmeg, ezek nem isszák a pezsgőt.” Nem izgulok túlságosan, a barna elég tapasztalt kurvának látszik, megbízok benne, elhiszem neki, hogy tudja a dolgát. A másikkal meg majd csak lesz valami. „Régóta dolgoztok? Ahha, hú, már vagy öt éve.” Na ezt nem kellett volna megkérdezni. B. már alig bír magával, már bizonyítana, hogy ő a kan a háznál, szeme szikrát szór, keze boroskólát a szájába. A másik kettő szeppenve.

- Nincs egy hajgumitok véletlen fiúk? – kérdezi a barna. Mindenki jól átgondolja az aznap magával hozott felszerelését. Magabiztosan kijelentjük, hogy hajgumink az sajnos nincs. „ÁÁ, jó lesz ám egy cipőfűző is.” A barna kimegy, kiveszi az adidas csukámból a retkes, eredetileg fehér, ma már inkább szürkésfekete fűzőt, és elegáns masnival gyönyörű barna haj zuhatagát feje tetejére biggyeszti fel. A másik nagyon izgul, kicsit sajnálom is, öntök neki bort, meg adok neki egy cigit. Meddig pofázunk már basszátok meg nem igaz, kezdjétek már- hallom ki B. csillogó szeméből a kívánságot, de már az is lehet, hogy ezt én gondolom.

És kezdik: bugyi melltartó, csókolóznak, a kicsi hasán a sötétben alig látszódnak már a terhességi csíkok. Borzasztó a helyzet, rettenetesen röhögnöm kell. És hívnak minket is. B. a barnához pattan, és ujjazza hátulról, közben idiótán rám vigyorog.  A kisebbik ott fekszik egyedül, megsajnálom, megcsókolom. Rettenetes púder szaga van, vékony élettelen ajkai és ragadós nyála. Elfog a hányinger. Körbenézek, hogy valaki segítsen. Mindegyik a barnával foglalkozik. Bassszátok meg! Nem akarom megmondani neki, hogy hányingerem van tőle. Megfogom a lába közét, teljesen száraz, petyüdt pina. A gyerekére gondolok egy pillanatra, meg arra a rengeteg faszra, ami ki be járt itt, meg a száján, amit pont csókolok. Közben egy pillanatra az jut eszembe, mit kéne holnap ebédelni gumigyárba menjek, vagy vegyek valamit a korába? Meg, hogy le kéne menni a hétvégén focizni. Nem tudom. Megsimítom a hasát, érzem az újbegyeimmel a terhességi csíkok apró barázdáit, papírvékony elhasznált bőr alatt puha hájréteg. Nem tudom. Ne haragudj, nem tudom megtenni, nekem csak akkor megy, ha érzek valamit. Vigyorog, látom, hogy örül, látom, hogy most viszont ingyen is megtenné velem. Igazán kedves lány.

Közben a barna Bencét szopja, és a két kópé hátulról babrálja a lányt. A barna nyög is, hogy úh áh, nagyon  jól csináljátok srácok, mintha tényleg. Fölszólítom V.-t, úgy hívják az egyik srácot, hogy vegye át a kisasszony kezelését tőlem, magam részéről rágyújtok. Rágyújtok. Hirtelen semmin nem gondolkozok, B. éppen a szájába élvez a barnának. Idiótán vigyorog. V. már szopatja a kisebbet közben. „Kicsikém ne fogazz, kérlek!” Jajj ne haragudj, csak tudod ilyen furcsán nőtt a szemfogam, de igyekszek- így a kisebb. Nem igyekezett eléggé, mert míg a másik srác a földön fekvő barnának éppen a szájába adagolta a faszát, addig V. csak nézelődött, hol a tévét, hol a másik párt, közben néha megsimogatta a szorgalmasan dolgozó kislányt. Rettentően unta. Hiába no, ha nem, akkor nem. Az a szemfog a ludas. Mire mindenki végzett, már bevedeltem magam is két üveg bort, meg fél doboz cigit. Bence még elviszi szobára a barnát és megdugja. Addig a kisebbikkel beszélgetünk. Megtudjuk, hogy ápolónő lesz, ha felnő, és ezt csak ideiglenesen csinálja. Magamban konstatálom, hogy szégyellem is kicsit, hogy nem basztam meg a kurvát, de igazából inkább nem.


Epilógus:

 

A lányok elmennek és mi ott maradunk, tolunk egy kör rusht, és megtárgyaljuk az eseményeket.
" A nő van felül, adomám neki rendesen – ez B., a barnáról mesél - hát de a faszom meg alig áll már, ez meg csak hajtogatja: Oh, de Isteni a farkad, oh nagyon jó vagy, nagyon jó a faszod oh ah. Én meg csak nézek, hogy mivan?"

 

Szólj hozzá!


2010.04.28. 18:16 jukutan

vers mindenkinek

A meditációs kamrában olvastam a Sztereo egyetemi lapban a következő verset:

Requiem pár dologért…

 

Mint ahogy a zápor rejti a fénysugarak útját…

Úgy ölöm bele minden cseppbe gondoloatom búját…

Gyere fojtsuk alkoholba állandó bánatunk…

Lehet nem lesz több alkalom, gyere most nem várhatunk…

 

 

A polcomon pár fénykép fedezi kicsinyke múltam…

Lehet másnak kevés idő de már 20éves is elmúltam…

Tudod megrémiszt még néha hogy ennyi idő eltelt…

És hogy letértem az útról amit a Sors nekem kitervelt…

 

De mégis így lesz a legjobb, ha saját hibáimba halok…

Tudod nem kevés az érés amitől ihletet kapok…

S bár a mindennapok megtörnek elhiheted még nekem…

Lesznek még olyan évek amikor nyár lesz minden telem…

 

Ennek addig nincs vége amíg teljesen le nem zártam…

Hiszen már megint zátonyra futott minden egyes vágyam…

De hidd el nem leszek az az egyetlen bolond…

Aki még ha utolsó is az első helyért tolong…

 

Csak egy nagyon szélsőséges értelmezői gesztussal lehetne ezt a versecskét megmenteni attól, hogy a napiszaron kezdőoldalon szerepeljen.

A világ legzseniálisabb avangárd verse lehetne, ha a klasszikus modern versformálás tematikus kódjainak túlburjánzását parodisztikus, ön-dekonstruáló mozzanatként értelmeznénk, és a valódi mondanivalót a sorok végén található pontokban lelnénk fel. Az olyan lírai toposzok, mint a zátonyra futott élet, az alkoholba folytott bánat, a vátesz, jós költő szerepének felvállalása (például: Lehet nem lesz több alkalom, gyere most nem várhatunk...) stb. stb. feltűnő burjánzásban, túlhalmozottságban szerepelnek, s minthogy ezek a képek a líratörténetben is közhelyszerű, nagyon sokszor ismétlődő szöveghelyek, e két effektus egymásra játszása a szöveg mondanivalójának kiüresedéséhez vezet, egyszerre dekonstruálva a lírai én panaszos hangját, a vers szövegszerű mondanivalóját, valamint a líratörténetből merített kódokat.

Feltűnő azonban a minden sor végén konzekvensen megjelenő három pont, mely arra hívja fel a figyelmünket első megközelítésben, hogy van még a háttérben valami mögöttes mondanivaló. Formailag a három pont a nyelv geometriai síkra való leüresítéseként is értelmezhető, így a sorokban tematikusan fellelhető tartalom kiüresítése, dekonstruálása után, formailag is végrehajtódik a szöveg minimális, geometriai alakzatokra való redukálása. Ez az esztétikai megoldás az avantgárd festészet, költészet különböző irányzataiból lehet ismerős, amikor is a nyelv, a kép grammatikai struktúráit újraalkotva egy új képiség, nyelviség létrehozását kísérlik meg. Itt azonban merész, nagyratörő újítás a hagyományos líranyelv illetve annak a versen belüli dekonstrukciójának, valamint a képiség felé elhajlított a minimális jelentésességig lerombolt nyelviség egymásra játszatása, problematizálása. Ez az egymásra játszatás rövidzárlatot hoz létre abban a jelenségben, melyet több XX. századi filozófus a logocentrikus metafizika meghaladhatatlanságaként jellemzett, így megújítva a posztmodern, dekonstrukciós filozófiai áramlatokat. Ez az újítás teszi a szöveget a 21. századi magyar líra kiemelkedő darabjává.

 

Amúgy a kedvenc sorom:

Ennek addig nincs vége amíg teljesen le nem zártam...

 

 

 

3 komment


2010.04.18. 22:36 jukutan

Bán Zsófi kritika

Tavaly egy órára kellett Bán Zsófia Esti iskola című könyvéről. Gondoltam kirakom.

 

Hogy nem találkoztam Bán Zsófiával!?

 

Azért (nem) akartam Bán Zsófia könyvéről (nem) írni, mert több más apró kép társaságában, egy nőni nemi szerv van a borítóján.. Barthes azt mondja: a szövegnek millió bejárata van. Gondoltam, köszönöm nekem ez az egy pont jó lesz.

Meglepetésemre aztán a címlap alatt mást láthatok: ha a borítót, azt a papírt, ami a könyvtestet óvja az idő vas fogától, lehántjuk, az apró képek (és a pina) helyén fehér, üres téglalapokat találunk a könyv kemény fedelén, melyeket apró ollócskák sematizált képe keretez. Mintha az ollók kivágták volna az érdeklődésemet felkeltő nunusokat. A kis ollók, mint megannyi égi kasza suhognak, kinyírják a vulvát, és a behatolási lehetőséget. Hát csúszkáljunk.

Olvasom a szöveget. Széttöredezett, pukkanó tűzijáték, sziporka, ötlet. Jajj, ez nem is tűzijáték, hanem trabant karburátor zötyögés. Eldönteni nem lehet. Játék az élet, önmagammal való játék, ki vagyok? Maszturbáció. Frida Kahlo ül a volánnál, én meg az anyós ülésen. Ha fölismerem Fridát, én ismerem föl Fridát, tehát máris vagyok. Ott vagyok a képen. Jelenlétem van. [Hejj! (degger)] Vagyis én vagyok Bovaryné. Heidegger vagyok.

Nana, csak semmi őrület!

A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. Ez a laza szál olyan laza, hogy szét is esne, ha nem lenne egyben. A könyv novellákból, a novellák mondatokból, a mondatok betűkből, a betűk pedig csillagközi porból állnak. Tudományos szempontból.

Na ez lesz, ha apró ollók cikkcakkolnak. A valóságot, mint üveggolyót jól kinyírták, még az ollók helye is csak üres hely. Az ollók, a mondatok nevetségesek. Ki hisz manapság az Ollóban?! Holvan Anya?

Zagyva beszéd!

 A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. Ennek ellenére jól kivehető Erkölcsi, Esztétikai, Etikai, Morális, Filozófiai, Metafizikai (…) üzenete van. Bán Zsófia elkötelezett állatvédő, hangját keményen felemeli a Lajka kutyát ért inzultus ellen. Ráadásul gyakran jár állatkerbe.

Halló!? Itt Flaubert beszél. Ez baromság. Valaki hozzon inkább egy sört. Nehezen szokom meg, hogy én csak egy kulturális utalás vagyok. Ne is hívjatok Flaubertnek, hívjatok inkább József Attilának. Nincsen apám, se anyám. Én, József Attila, született Frida Kahlo, jelenvalólétem teljes tudatában kijelentem, hogy nem találkoztam Bán Zsófiával, köszönhetően, az általam nem is ismert, posztmodern nyelvfelfogásoknak, melyek általában úgy gondolják, hogy a nyelvnek semmi köze, vagy nem olyan köze van a valósághoz, mint azt sokan gondolnák. Inkább létrehozza, mintsem leírja azt. De most mennem kell, megyünk Mártával sétálni. (Mama, küldj pénzt légyszi!)

(Kritikát írni nagyon nehéz.)

A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. A dignitását vesztett, eddig autoriternek hitt realitás konfúziójával, a narrátori hang, mint olyan, multiplikálódását, vagy még inkább abszorcióját observálhatjuk. Bán Zsófia könyvét a vákuum esztétikája jellemzi. Metafizikája a semmi valamivé való transzformációjában kulminálódik.

(Hát akkor ez meg is volna.)

Kulminálódik ám a tudod mi!? Hallo?! Igen, itt Paul de Man. Szerintem a „referencia illúziója a figura struktúrájának velejárója, azaz többé nem tisztán és egyszerűen referens, hanem valami olyasmi, ami közelebb áll a fikcióhoz, méghozzá egy olyan fikcióhoz, amelyik idővel mégiscsak szert tesz bizonyos fokú referenciális termelékenyésgre.”

Köszönjük a segítséget Pál. De mégis mennyi idővel és milyen fokú? Jó lenne tudni, mert szegény Attilának már nagyon hiányzik a Mama.

Éjszakai állatkert: „Az idő mértékegysége a találkáink közé kimért idő súlyos mértékegysége volt, minden más ehhez volt viszonyítva, minden csak ehhez képest nyert jelentést. Ahogy beléptem a kapun, úgy éreztem, újra megelevenednek a sejtjeim, kinyílnak pórusaim, s az érzékszerveim valószínűtlen élességgel, pontossággal működnek, mint ha kábítószer hatása alatt… Éreztem tudtam, hogy itt vagy a közelben, s ez elég volt ahhoz, hogy a szaglásom áthidalja nem csak a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időt, hanem a köztünk feszülő maradék térbeli távolságot is, és beszívjam a tested illatát.”

Így jönnek létre a találkozások. Az idő az az idő, amit kitalálhatunk magunknak, a tér az a tér, amit kitalálhatunk magunknak. Hogy jobban értsük: tudományos tény, hogy a tettetett nevetés, ugyanolyan hatásokat vált ki az emberi testből, mint a valóságos.

Mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

A nevetés csodálatos visszatérése: „Ugyanis megsúgom nektek, abban sántikált a nép, hogy majd úgy csinálunk, mintha nevetnénk, de valójában, belülről, majd jól nem nevetünk. Ez volt a harciterv. Úgy is lett… Telt-múlt az idő, s egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy testünket minden egyes nevetéstől valami furcsa, bizsergető érzés járja át tetőtől talpig, olyan, mint a hullámfürdő a Gellértben vagy egy bébielemmel működő, 5 fokozatú vibrátor, de ha más nem, akkor minimum olyan, mint egy lányiskolában illegálisan szerzett, homoerotikus testmasszázs…”

„…az egész város egy nagy, juharszirupos nevetőtelep volt…”

A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. A mondatok transzgresszív ereje és a többi… A könyv 232 oldal. 315 gramm. Na jó, hagyjuk az egésznek semmi értelme.

Most elmesélem nektek, hogyan nem találkoztam Bán Zsófiával. Leszaladtam a sarki közértbe egy kiló kenyérért, de sajnos elfogyott. Bánatosan fordultam ki az ajtón. (Egyébként is hiányzott a Mama.) Az utca túloldalán egy nő állt, ollóval a kezében, melyet a levegőben csattogtatott. Két semmi közt próbálta kivágni az űrt. A háttérben kacagott a város.

Hát, így nem találkoztam Bán Zsófiával. Akinek végül is igaza van.

 

Szólj hozzá!


2010.04.03. 00:33 jukutan

szakdoga :)

A következő sorok álljanak itt tanulságul arra, mennyire el tud tévedni az ember szakdolgozatírás közben. 

 

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Feminista kritika érve: a férfi, hogy önmagát definiálja, nőül vesz valakit, aki ő lesz. Én az vagyok, akit választottam, én te vagyok. Ha én te (szembefordított tükör) vagyok, akkor ha azt mondom, én én vagyok, az igaz, vagy hamis? Felkapcsoltam-e a lámpát, vagy le?

De két szembefordított tükör, önmagát önmagában tükrözve a végtelen negativitás, végtelen üresség elnyúlása. Ez az összetükröződés a semmit, és a mindent ábrázolná, így az emberi szubjektumok láncolata egy végtelen egymásnak fordított vagy nem fordított tükörhálózat lenne: egyszerre ábrázolná a mindent és a semmit. De ez nem massza, nem morajlás: mert mégis alakok látszanak a tükrökön, még akkor is ha csupán metaforák, metonímiák serege, az ismert ismeretlenség elméleti tényezőkkel, de akkor is elkerítések, behálózások jelennek meg a mindenben a semmiben. Miért oszlik szét a massza az egység állapotából a sokba? Honnan kerül bele az a porszem a szerkezetbe, amely mindent saját alakzatává old. Ahhoz, hogy a tükrökben tükröződő semmi alakot öltsön, a tükrök közé anyagnak kell kerülnie. Mi ez az anyag? Ez a bizonyíték a teljes mértékben eloldódni vágyó idealista filozófia számára a matéria létezéséről: ezt az ideákat eloldó anyagot nevezzük Istennek (irónia)! Ez az anyag a részben egymással fedésbe kerülő tükrök kontúrjának tükröződése, ez a legkézenfekvőbb: ezek az elválasztások, ezek az élek, a végtelenségig tükröződve szétszelték a semmit, hogy millió fényévnyi út után alakját öltse a világ: így hát az ős anyag, a tükrök közti porszem, a föld, melyet idealistaként Istennek hívnánk, mely megteremtette a valamit, mégiscsak a semmiből származik: hiszen az alak, a vég, az egyenes, a vonal anyagtalan diadala. Így hódítja vissza a légnemű isten az anyagba, a betonba zárt mindent: a semmit.

De, egy idő utána (?), az élek a végtelenbe futnak, besatíroznak minden felületet. Minden mindennek éle lesz, egy önmagába roskadt sötét gömb a világ. Akkor hogy lesz újra csak mindennek alakja? Honnan a tárgyak végtelen árja? Honnan a gondolat száz színű lába? És így újra kezdődik a folyamat.

Ez a lét és nem lét három fázisa, mely a végtelenségig ismétlődik a pillanat tört része alatt. Így fordul minden egyszerre fent és lent. Így fog a macska kint is bent is egeret, és mégse.

Hol lehet az Istent mégis megtalálni? Ez az elfordulás útja, nem tükrözni semmit, megszűnni tükrözni, megszűnni. Ez pedig hazugság.

 

Ez a mechanizmus „ábrázolja” a Sátántangó olvashatóságát. Ez a három fázis lelhető fel, vagy válik olvashatatlanná. Először - önkényesen, nem idő szerint - az orvos öntükröző szövege látszik, ez egy nem létező pillanat, lehetne ez a második is, csak feltevés, az a pillanat, mikor elhisszük, hogy az orvos szövege önteremtő, mely elvált anyagától, nem is volt anyaga, a megtestesült idea, üres, semmi, de ez az a pillanat, mikor elgondolkozunk: honnan a sok típus, honnan a sok elválasztás, az alakok, a metaforák, a hazugságok burjánzása: mivel tudjuk, hogy a világra a tárgyra nem utalnak ezek, az alakok, az arcok, nem utalnak semmire, egyik a másikra utalva tükrözi a másikat, vagy nem, így fent áll a kérdés: honnan a sok típus, honnan a sok elválasztás stb stb A kör második lépése, nem létező pillanat, kitaláció, feltételezés, hogy tudjuk: anyag került a gépezetbe, valamit a doktornak is ábrázolnia kell, kell, hogy legyen valami, ami a tükrök elé kerül, különben nem lenne regény, különben csak üresség lenne. Kell lennie valaminek! Aztán megértjük, hogy ezek a valamik a tükrök élei, nem anyag, tehát ironikusan, tudásunkat az anyagról egy légnemű, nem anyagszerű alak hozta létre… Ez az irónia forgása. Itt fordul ismét a semmi felé a leírás, elszakad az anyagtól, és önmagát tükrözi. Ez a Sátántangó mozgó olvasata. Az idő így áll elő. Az idő így válik az idő illúzióját leleplező metaforává (az idő metaforája ironikus gondolat). Ez a metafora a regény. 

 

 

Mikor ezeket a sorokat írtam, le volt oltva a kislámpa az éjjeli szekrényemen, csak a gép fénye világított, majd leírtam a fentieket, letettem a laptopot, és a teljes sötétségben, mint aki aludni készül, elfelejtettem, hogy már lekapcsoltam a lámpát, és feloltottam. Ebben a pillanatban nem tudtam megkülönböztetni a fényt a sötétségtől, azt hittem, hogy a sötétség fény, és le akartam oltani a lámpát, ebben a pillanatban megértettem a lét és nem lét összeolvadását, váltakozását és állandóságát. Ezután úgy határoztam, hogy megírom mindezt, ezért magamhoz vettem a laptopot.

Szólj hozzá!


2009.03.09. 20:43 jukutan

Gyula vezet be a gyárba. Nagydarab ember. Két dobozhoz vezet, amik tele vannak fémdarabokkal, mindegyik ugyanolyan alakú, és fogalmam sincs mire valók. Az első munkanapom a gyárban, és az első fél óra azzal telik, hogy Gyula eldöntse, melyik az a doboz, amiben a már megmunkált darabok fekszenek. Nagyon nehéz ez, ugyanis a munka lényegében csak annyi, hogy az élesebb részeket le kell reszelni az alumíniumokról. De ez nem segít hozzá, hogy a munka végeztével bármi különbséget kialakítsunk az előtte és az utána állapot között. Ezért áll itt ez a nagy medve, Gyula tanácstalanul, vigyorog rám, vizsgálgatja a darabokat, egyiket másik után, végül aztán úgy határoz, hogy fogjak hozzá a jobb oldali dobozhoz. El is megy ezzel a délelőtt.

Óriási hangárépületben dolgozok, jobb oldalon iroda-szerűségek húzódnak végig az épületben, itt lehet ebédelni az egyik részben, valamint itt van a tervező, ahol az inteligencia helyezkedik el. Lent pedig mi, munkások, húzzuk az igát, reszeljük a végeket. Mindent belep a munka területére leszálló finom por, a levegőben kellemes keveréke a festék, por, olaj, és vas szagnak. Mi itt megmunkáljuk az anyagot, hogy ne olyan hülye értelmetlen formákat vegyen fel, hanem hogy legyen már valami értelme. A gyár túlvégén a homlokzaton hatalmas festett vörös csillag, és egy felírat arról tanúskodik, hogy az iksz akárhanyadik, MSZMP pártkongresszus ebben a gyárban volt megtartva, és az ötéves terv túlteljesítéséért, kiváló gyár címet adományozza az egységnek. Szívemet elönti a büszkeség.

Közben Gyula velem szemben dolgozik egész délelőtt, néha rám sandít enyhén kancsal szemével, néha ezzel, néha azzal, barátságosan noszogat, hogy csináljam a dolgomat, ne csak nézelődjek. Gyula 16 éve dolgozik a gyárban. Egy furónál szolgál, ahol az a dolga, hogy hosszú alumínium lemezekbe félméterenként egy lyukat helyezzen el. Az elmúlt 16 évben, minden hétköznap, nyolc órában.

Ebédszünetben kiülünk a tavaszi napfényre a gyár elé, Gyula disznó vicceket mesél. Kolbászos uborkás szendvicset eszek.

Ebéd után a festőkhöz osztanak be. „Főnököm” egy peckes, bajszos lett, aki már rég görcsössé növesztette magában a keserűséget, hogy ő már a világból csak ezt a gyárat, csak a festőrészleget fogja látni. Miután beosztanak mellé, egy órán keresztül szörnyű panaszait szórja az ég felé, hogy miért engem osztottak be mellé, tegnap már volt az a másik gyerek, azt olyan jól betanította, és most kezdhet velem mindent előröl, mindent el kell, hogy magyarázzon, kész vesződség, kész időpazarlás, ennek a termelés fogja kárát látni, ezt mindenki meglátja, de akkor ő nem fogja azt mondani, hogy nadeugye én megmondtam, mert ő nem az a fajta, de ezt így nem lehet csinálni a kutyamindenit, mert azok ott fent a „tervezőben” – az inteligencia helye – nem értik, hogy itt lent, a „lövészárkokban”, hogy folyik a termelés, hogy megy a munka, az egyszerű ember verejtéke, most is itt van ez a gyerek és lehet neki mindent előröl elmagyarázni, pedig már tegnap olyan jól ment, és ezt így nagyon nem lehet. Eltelt egy óra és vártuk, hogy a festőgép – szobányi szörnyeteg - bemelegedjen, a festők, akik fújják a permetet a vasakra felvegyék vegyvédelmű ruháikat. Bajszos főnököm a szitkok között, időnként belelapozott az asztalon heverő Blikkbe, hogy mi van Dundikával, meg Győzivel. Aztán rám szólt, hogy ne tegyem zsebre a kezem, mert azt itt nem szeretik. Mondom akkor dolgozzunk valamit. „Na beosztottak ide egy hülye okostojást! Tedd inkább csípőre a kezed, he!”

Aztán elindult a munka, az a bizonyos amire engem majd be kell tanítani. A festőbe egy nagy kőrbe futó láncrendszer viszi be az alapanyagot, amire az ablakkereteket, mert hogy azt festettünk, fel kell kampókra akasztgatni. Ez a gép olyan lassan forog, mint a teremtés csikorgó fogaskerekei. És fél óra zsebretett kézzel áldogálás, fél óra csípőre tett kézzel áldogálás, a Bajszos retorikájának végighallgatása után, végre bemelegedett a gép, és kezdődhetett az én hosszúnak ígérkező, szörnyűséges betanításom.

 - Na, figyelj csak, akkor ott vannak a kampók, azokra akasztjuk a kereteket, oké? Na akkor gyerünk! – így a Bajszos. Ezzel meg is voltunk.

És mint a kisangyalok, a következő három órában lefestettünk vagy tíz ablakkeretet.

Ez volt az első munkanapom a gyárban.

 

2 komment


2009.02.26. 21:33 jukutan

tizenegy

Újra kezdek bőrt növeszteni, a hátamra az agyamra. Járok kelek az utcán, és az emberek rám néznek, néznek, hosszan, vagy röviden, és csak nő vissza a bőr, és elválaszt. Közben látom őket, hogy a hosszú évek vastag faggyút növesztett arcukra: a félelem, a fájdalom.

Mikor hazajöttem, meztelen voltam, a levegő, az érzések, a gondolatok a húsomat érték, ahogy a hátamat nyomta a húsz kilós bőrönd. Nem tudtam nem magamra gondolni. Fájt is és jó volt.

Itthon vagyok, szobám lett. Nő vissza a bőröm. Kérgesedek. És a bőr alatt zsugorodok. Már úgy gondolom, hogy mások néznek, és várnak valamit, és ezért nő a bőröm, mert én nem tudok válaszolni senkinek. De hát én állok a túloldalon is, magamat kérgesítem, és magamnak nem tudok mit mondani. Lassan előveszek egy gyertyát és az arcomra csöpögtetem a forró viaszt. Elbújok. Menekülök.

Szomorú pillanat, amikor az ember újrakérgesedik. Még tudja, hogy hol volt, már tudja, hogy hova tart, és nem érti, hogy történhet ez. A céljaim, az okok, a boltok zárvatartása, a hazugság. Nem lehet nem hazudni. Mindennap fáj és fél, és viaszt csepegtet, vastag rétegekben, hogy ne fájjon és ne féljen. De hova menekül az ember befele? A félelem, hogy nem érzünk, és ezért bőrt növesztünk, és ettől tényleg nem is érzünk semmit.

Még az írás is. Nem felboncolás, nem kibelezés. Minden mondat, az őszinteség álcája mögött megbújó hazugság. Aki ír, az nem létezik. Aki ír, nem őszinte.

Újra kell gondolnom a tárgyaimat. Meglátom magam az ágyamban, a szobámban, a cipőmben, és a testemben. Ebből lesz a kéreg. Ezt a kérget látom kívülről. A kéreg nem én vagyok. Istenem add, hogy este a tükörben ne ismerjem meg önmagam!

Csak most látom, hogy mi az ára annak a mámoros szabadságnak amit éreztem. Nem lehet csak úgy visszajönni. Nem lehet csak úgy az arcomra csepegtetni a viaszt, az ágyat, a tv-t a konyhát és a havi bérletet rákenni az arcra, mint harci jeleket. Az önvédelemből növesztett öntudat. Nem hiszem el magamnak már ezeket. De az ár, amivel fizetek: nevetni magamon, megvetni magamat, ha a tükörbe nézek, ha másokra nézek, ha nézek és azt hiszem látok. És megbocsátani. Nem elhinni semmit. Még ezeken a sorokon is nevetni. Nem tudom megmenteni se magam se másokat.

De berendezkedhetek a lassan égő állandó szeretetre.

 

1 komment


2009.02.16. 19:05 jukutan

tizedik

Kedves Sultanus!

 

Adós maradtam egy döneres beszámolóval. Szóval, mint a német közmondás, és toplistás stramlinóta mondja: ein döner macht schöner.

Ez olyannyira igaz, hogy nem csak fizikai, de lelki táplálék is tud lenni. Elmondom miért. Megboldogult Erns-Kromayer Straße-beli főhadiszálásom közelében cirka három döneres található. Hosszú, fáradtságos munka után kiderítettem, hogy hol milyet lehet kapni. Kedvencem egy 50 körüli török Úr (általában ez a döneresek fő munkaerőbázisa), akivel a döner elkészülése közben kedélyesen elcseveghettem. Mindig kérdezte, hogy kapjuk-e még Magyarországon az orosz gázt, és egyébként is, hogy alakulnak otthon a dolgok. Fociban is tájékozott volt, ismerte a Balkán szerte méltán ismert Mészöly Kálmán nevét is. Szóval csevegtünk. Így a döner mellé kaptam ingyen németórát is. De a lelki táplálékra nem is itt leltem rá. Hanem van ennek a döneres Úrnak egy neje. Szelíd asszony. Ő vele is szoktam néha csevegni. Egyszer fordult elő csak, sajnos, hogy ő csinálta nekem a dönercsodát. De akkor a bevándorlók, emigránsok, számkivetettek, lenézettek összetartása egy Dönercsodában öltött testet. Talán még a meg nem született fia iránt érzett szeretetét is ebben az ételben akarta kifejezni, és a világ tudomására hozni. Mert olyan harmóniában állt ott a rengeteg hús, és finom zöldség, káposzta, és olyan harmóniában volt a szósz több rétegben a feltét közé helyezve, oly egyenletesen volt a pita megpirítva, hogy ez nem is lehetett más csoda, csak ennek a rengeteg érzelemnek kifejezése. Amit még ráadásul tudomásomra hozott a zumitnehmen zacskóban elhelyezett döner átnyújtása mellett eleresztett szeretetteljes mosollyal.

Így lehet a döner nemcsak testi táplálék, de lelki is!

1 komment


2009.02.16. 19:03 jukutan

kilencedik

Megyek haza. Lejárt a hat hónap ösztöndíj. Nehéz elhinni, de szombat hajnalban 2 órakor a Große Ulriche Straßén lévő lokálban a barátaimmal még ünnepeltük az életet, magunkat, aztán elindultam albérletembe, hogy összepakoljam holmimat, egy frissítő zuhanyt vegyek, aztán csigaházamat kivonszoljam a 4.13-as Lipcsei vonathoz.

Lipcse és Drezda közt szundítottam egy fél órát. Most Drezda után újra a csodálatos Elba-völgyben haladunk, és még akkor se aludnék, még akkor is nézném, csodálnám, ha belehalnék a fáradtságba. Ma hazamegyek. Otthon már talán a Dunába lövöldözik a cigányokat. Ezt én nehezen fogom fel, itt, ahol az Elba két partján az égig érnek a fenyőerdők, csúcsuk a ködbe vész, és bennem is égig érnek. Miért nincs mindenkiben egy égig érő fenyőrengeteg, Elbával, meg hajnali békés fáradtsággal?

Csak hálát érzek. Elönt a hála érzete, hogy mindezt megélhettem. Megtanultam valamelyest németül, megtanultam emberekkel beszélgetni, érdeklődni, és nem félni. Megtanultam, hogy a Rewe sokkal olcsóbb mint a NeuKauf. Megtanultam, hogy a villamos nem Fußbahn, mert annak semmi értelme, hanem Straßenbahn, és ezért többször is kinevettek. Amit megértek. Még én is nevettem. Megtanultam, hogy nem csak én szenvedek az élettől, hanem mindenki, és ezért soha nem leszek egyedül, ha baj van. De még ennél is fontosabb dolgot tanultam: mintha felosztódtam volna, vagyok én, aki magányos, fáradt, vidám, beteg, egészséges, letört, őrült, részeg, másnapos, boldog. És vagyok Én: aki figyeli az ént. Én, aki mindig derűs, és sohase fél semmitől, aki mindig tudja, hogy létezik, és mindig hálás. Alapállásom lett. Lett bennem valami törhetetlen. Nem megfenyegethető, nem megvesztegethető. Egy beton alap, amit a rossz nem ér el, mert tudja, hogy a világ minden alakjában Szép.

Hát hogy lehet nem hálásnak lenni az életért?

 

Szeretném megköszönni azoknak akik segítettek pénzzel, vagy odafigyeléssel, hogy el ne vesszek.  A barátaimnak! (Bika, viszem a Deutsche Bahnos szignálokat! :D) Frenk Totta kissebbségi dokumentumfilm rendezőnek. Zitának, aki remélem belátja, hogy igazam van, és boldog lesz.

Köszi Tesó a sok segítséget és az odafigyelést!

Apa! Köszönöm, hogy ennyire mellém álltál! Sokkal könnyebb volt bármilyen problémával megküzdenem, mert tudtam, hogy számíthatok Rád! Otthon találkozunk!

 

3 komment


2009.01.20. 16:15 jukutan

Hat óra. A garázsban daraboljuk a kolbászhoz a húst, hogy aztán ledarálhassuk. Az óriási asztalt hárman álljuk körül. A combok, a tarják, a szalonnák halomba fekszenek a hatalmas tálakban. Amikor egyet-egyet kiveszek, az asztalra teszem, hogy vágjam, érzem, hogy meleg, pedig nagyon hideg van. Ahogy az asztalra dobom, olyan hangot ad mintha vizes rongy csattanna a deszkalapon. A tálakban és az asztalokon lévő hús gőzölög. Ezt is beszívjuk. Csak kíváncsiságból belefúrom a kezem a már összevágott húshalomba. Még mindig meleg, és teljesen körülöleli a kezem. Pontosan úgy illeszkednek a húsdarabok egymáshoz, mint a világ dolgai. Még mintha a hangjuk is ugyanaz lenne. Ugyanaz a hang, amikor a húsok összeérnek, mint amikor a levegő a garázsfalához ér, a kezemet felemelem, az arcomat kaparom, a pálinka lecsúszik a torkomban, vagy amikor az óra másodpercmutatója egyet ugrik. Még nevetek is magamon, micsoda József Attila-i gondolat…

A húsokat összevágtuk, és kimértük, a darálás következik. Mindenki kótyagos már a belélegzett nehéz zsírszagtól és a megivott maró pálinkától. Már pirkad, nem lehet az égről eldönteni, hogy ki akar-e világosodni, vagy inkább sötét szeretne maradni.

Aztán a darálás, fűszerezés igen kemény munka. Mi állunk nézzük, ahogy a gép keveri a húst, Zoli szórja a fűszert, és beszélgetünk. A nehezén túl vagyunk. Lassan csak megérkezik a délelőtt, és vele együtt a polgármester. És hozza a művészurat. A művész úr, hát igen, így szólítják őt, harmónikázik. Hatvan körüli, arcát tekintve viseltes, mintha valamikor, tán az orosz hadifogságban kicsit megfagyogatott volna: hatalmas vörös orr, cserzetes száj, véraláfutásos orca. Persze aztán kiderül, hogy ez a mi művészünk igen viszontagságos életen van túl eleddig, és korántsem holmi hadifogság miatt, mivel ott nem volt.

-                     Művészúr, Te is azóta vagy ilyen kanhatós, mióta 25 éve leestél a háztetőről – mondja a polgármester, borral színültig töltött kokakólás poharát marokra fogva – Tudod Sanyikám, ez a mi művészünk fene nagy ember, nem is lett volna addig vele baj, míg le nem esett, na de aztán, mehettünk Vásárhelyre apasági tárgyalásokra – tudod Sanyikám? - némelyiken 18-ad magával volt a tiszteletbeli apajelöltekkel. Tyú!

És a belekbe lassan bekerül az, ami eddig körülvette őket. Mi meg hallgatjuk a művészurat, ahogy néha már melléütve a magas hőmérsékletű pálinkától, harmónikázik.

-                     Hej, Sanyikám, - folytatja a polgármester - a nagyapám, az nem volt egy egyszerű ember, fene nagy ember volt az. Tudod akkoriban nem lehetett, ám csak úgy disznót vágni. Nem, mert jött a rendőr. Nagy volt ám a szomszédság és nem mindenki volt jó ember. Látták a felszálló füstöt és már ment is a rendőrhöz. Hanem a nagyapám?! Hát már csak tervezték, hogy kéne, mint kéne, jusson is, maradjon is, azt a disznót csak le kéne vágni, de hát beszolgáltatni se kéne ugye. Hanem amikor eljött a disznótor reggele, nagy tüzet raktak szalmából, alá meg egy jó vastag farönköt. Égett az, mint a veszedelem, a füstöt tán még Oroson is látni lehetett. Na, egy szó, mint száz, rövid időn belül meg is jöttek a rendőrök, mint ahogy az a bibliában meg vagyon írva. Kérdik a nagyapámat, hogy maguk itten mit tetszenek csinálni? Mondja a nagyapám, mi csak kérem égetünk egy kis jó szalmát. A magunk kedvére. Oda megy a tűzhöz a rendőr nagy fejjel, szétrúgja a tüzet, hogy lássa alatta a disznót, de nem lát az semmit, csak egy vastag gerendát. Nincs itt mit tenni, a rendőrök elmennek, még nagyobb fejjel, aztán nagyapámék fél óra múlva nyugalomban levágták a jószágot a padláson.

A művész úr már a garázsajtónak támaszkodik. És hallgatja a többieket. A belek meg töltődnek, megy ez már szinte magától.

- Hej, Sanyikám, azt is meg kell mondjam őszintén, nagyapám nem volt a legjobb barátságban az oroszokkal. Tudod egy hajszálnyival, úgy néhány évvel többet tartózkodott hadifogságban náluk, mint az illő, és kívánatos lenne. Végig robotoltatták, aztán mikor elengedték, bérül egy kis zsák lisztet kapott. Jó órabér. Több se kellett nagyapámnak, odavágta a táborban a földre a zsák lisztet, ahogy kell, és elindult haza egymagában. A faluba többször is megverték a rendőrök, mikor őszinte szívből énekelte a Hitler, és Sztálin kezdetű nótát.

Mire végzünk, megismerem még Mag Róza esetét, aki ’52-ben, mikor összeveszett a plébános úrral, vasárnapi mise alkalmával, ahogy azt illik, elővette kézipisztoját, és az oltári képbe lövöldözött néhányat.

 

 

Disznóvágás epilóg:

 

Fekszek az ágyon, forróvízben megfürödtem, és hallgatom, ahogy ketyeg az óra. Rövidesen el fogok aludni, és Mag Rózával, harmónika szóval, disznóbelsőségekkel, pisztolylövésekkel, és Sztálinnal fogok álmodni.

1 komment


2009.01.20. 16:14 jukutan

hetedik

Disznóvágás prológ:

 

Délután a vastag kolbászhoz kötjük a beleket. Holnap disznóvágás Zitiéknél. Ülünk a kazánházban, kiveszem a belet a vödörből, széthúzom a végét, hogy Zoli egy hosszabb hurkot köthessen rá. Ezzel a hurokkal fogjuk a kész kolbászokat felakasztgatni.

 

Disznóvágás:

 

Hajnal három. Még bántja a szemem a fény, és a melegítőnadrágra húzom a munkásnadrágot, a melegítőnadrágot betűröm az alsó zoknimba. A böllér fél négyre tudott csak beígérkezni, mert aztán megy nyitni a hentesüzletet. Neonzöld sapkában, munkásnadrágban, három pulóverben ülök a konyhában, az asztallapra bambulok. Meditatív állapot ez. Még tíz perc szúrásig. Kavarom a kávét. Gyors egymásután a másodikat iszom, hogy kipattanjon a szemem, de nem hat semmit. Még mindig az asztallapot nézem.

Megjön a böllér. Már csak pár perc szúrásig.

-          Pálinkát, főnök?

Közösen isszuk a mai nap első pálinkáját 3 óra 27 perc. Férfiak vagyunk, és körbeálljuk az asztalt, és teli pohárból kiisszuk a pálinkát. Minden szervem, mintha szétrobbanna, felriad, ahogy nyelek. Amit a kávé nem tudott elérni, azt a pálinka egy pillanat alatt megteszi. Libasorba megyünk hátra a disznóólhoz. A vérnek való tál, meg az elektromos sokkoló az én kezemben. Zoli kivezeti a disznót az ólból, amely még alszik. Már csak egy pillanat és ölünk.

Jóska, a böllér, kiveszi a villa alakú sokkolót meg a tálat a kezemből, és a sokkolót a disznó nyakába vágja, az rángatózva azonnal elesik, a földön fekszik, hátsó lábai rángnak, vizelete a betonon folyik, ürüléke hangosan robban ki, ahogy izmai elengednek. A kerítésnek támaszkodok, fogom a kerítést. A tálba vörösen ömlik a disznó torkából a vér. A tálat én viszem előre a szín alá. Próbálok a vékony járdán, a sötétben, a hidegben, a hajnalban úgy egyensúlyozni, hogy ne legyen nagyon véres a kezem. Mire visszafele megyek, már rászárad a kezemre a rákenődött vér, és ettől olyan száraz érzésű. A pálinkára gondolok.

Mire visszaérek Jóska a disznót pörköli. A láng kéken robajlik ki a pörkölőből, és a disznó testén gyönyörű sárga virágalakban csap szét. Hosszasan nézem. Erős égett szőr szag van. Belélegezzük. Gyula egy hosszú kaparó szerszámmal a láng körül kaparja a disznó testéről a megpörkölődött szőrt, és bőrt. Ahol ezzel a szerszámmal nem lehet jól hozzáférni, késsel kell kapargatnom a rajtamaradt szőrt. Meg kell fognom a lábát, hogy a két lába közt megkaparhassam. Olyan meleg érzés, ahogy hozzáérek, puha tehetetlen háj. Az orrát és a homlokát is kaparom. A szeme csukva van. Aztán mikor a nagyjából megvagyunk, gyökérkefékkel végigsikáljuk az egész testet, majd megfordítjuk az oldalán fekvő disznót, hogy a másikfeléhez is hozzáférjünk.

A faluban néhány kakas most kezd még csak kukorékolni. Veszett hideg van. A pálinka jótékony hatása kezd múlni a fejemből, a védelem, amit nyújt, minden egyes lélegzetvétellel, amit az égett disznószőr-, vizelet-, és ürülék- szaggal megtelt levegőből beszívok, múlik.

Közbe Jóska már bontja a disznót. A darabok úgy válnak szét kezében, mintha csak egy legó figurát szedne darabjaira. Ami eredetileg egybe teremtetett, ő szétszedi, úgy mintha a disznó csak tévedésből lett volna egy egész, úgy mintha darabokban létezne a legtermészetesebb módon. Beszúrja kését a fehér hájba, kanyarít és úgy látom, mintha a zsír, és a hús még a kés éle előtt pár milliméterrel önként kettéválna. Talicskába tolom az oldalát a garázsba, ott ketten feltesszük az asztalra. Jóska a bordák közé egy helyen apró fület vágott, hogy könnyebb legyen megfogni. Milyen figyelmes!

 - Huh, ez nagyon jó anyag! – Gyula az egyik oldalon feszíti a bordákat, én a másikon, míg Jóska, a böllér szedi a belsőségeket, és slaggal locsolja a mocskot. – Ebbe aztán minden van!

A garázsban állunk és nézzük, ahogy Jóska a combokat szedi, külön a kolbásznak valót, meg a szalonnát, meg a pörköltbe való húst. A sarokban sziesztakályha. Kint még mindig vaksötétség. Pálinkát iszunk. Mikor a disznó teljesen szétszedve, kész a hagymás vér. Bemegyünk enni. A vér, ami a disznóban keringett az éjjel, aztán sugárban tört ki, és a tálban, habosan ringatózott előttem, amíg a fészerbe vittem, most barna sültté alakult. Vér. Annak a disznónak esszük a vérét, amelyiket egy órája árammal megöltünk. Pálinkát iszunk. Sok kenyérrel és uborkával eszem, nem gondolok rá, hogy mi az.

Ez volt a reggeli.

5 komment


2008.12.14. 13:36 jukutan

hatodik

A KLIMABERENDEZÉS CSAK BECSUKOTT FÜLKEAJTÓ MELLETT ÜZEMEL JÓL – ez volt az első jele, hogy hazafelé tartok. Az Eurocity vonat kipárnázott kabinjában figyeltem fel erre az ékes magyar mondatra.

Az után, hogy közel négy hónapot németföldön töltöttem, hajnal négykor, rendkívül kellemetlen mínusz négy fok társaságában kihúzom bőröndöm magasföldszinti albérletemből, és nekivágok a közel húsz órás vonat útnak.

Átszállás Drezdában, már is figyelem, hallok-e valahonnan magyar szót. Szemben velem egy kimondottan nem szép lány foglal helyet, és rossz ízléssel tetézve helyzetét, Eszterházyt kezd olvasni.

Az Elba völgyében zötykölődünk. Csodálatos. A zavaros vizű folyót két oldalról behavazott dombok szegélyezik, mindent a tegnap előtt leesett négy-öt centi hó borít. A magasabb dombok tetejét felhő takarja. Még mindig szokatlan, hogy „rossz” irányba folynak a folyók. Itt minden észak felé tart, kivéve engem. Sekélyebb részeken kisebb sziklák bukkannak elő a vízből, tovább fodrozva a háborgó habokat.

Onnan tudom meg, hogy már Csehországban vagyunk, hogy a szuperméretű hirdetések feliratai már nem németül vannak. Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy krétával körbe vannak rajzolva az országok, és ha átmész egyikből a másikba, valami csodálatos dolog történik. Legalábbis valami. Ehhez képest semmi sem változik, kivéve az óriásplakátokat.

Ebéd után átmegyek az étkezőkocsiba, hogy megkávézzak. A pincér magyarul szólít meg, amitől megmagyarázhatatlan jóérzésem támad. Kérek tőle egy kávét, és megkérdezem, megpillantva a szomszédos asztalon heverő újságokat, hogy van-e otthoni sajtója. Hatalmas kincset találok: egy tegnapelőtti Nemzeti Sportot. A havas tájak már rég mögöttünk maradtak, szépen kisütött a délutáni nap, és én meg ott ülök a Berlin-Budapest-Keleti pályaudvar viszonylatban közlekedő Eurocityn, tegnapelőtti Nemzeti Sportot olvasok, és méregerős feketét iszok.

Befut a vonat többi részén küldetést teljesítő, csoki-kávé-szendvics szentháromságot árusító hatvanév körüli Úr. Úr ő a javából. A Tescos bevásárlókocsira hajazó guruló standján brazil zászló díszeleg. Kérdésemre, elmagyarázza, hogy 56-ban sajnos Brazíliába kellett emigrálnia. De aztán nagyon hiányzott neki a hazája, és 68-ban hazatért. Régebben magyar és brazil zászló is volt a kocsiján, de egyszer magára hagyta azt, és hogy, hogy nem a magyar zászlónak lába kélt. A brazil lobogót azért hagyja kint, hogy ha riói hölgyek-urak utaznak a fedélzeten, akkor, az ő szavát használva, tudjon velük „dzsukelni”.

Zita vár rám a Keleti-pályaudvaron, és én nagyon boldog vagyok.

 

3 komment


2008.12.14. 13:35 jukutan

ötödik

Vonaton ülök, Buchenwaldba tartok néhány Erasmusos barátommal. Kint mindent hó fed. A táj nyugodt. A spanyol Mónika videózza a földeket, dombokat, azt mondja, még nem látott ennyi havat. Nagyon fel van dobva. A két lengyel lány is fotózkodik, vigyorognak a kamerába. Szépen haladunk Buchenwald felé.

Buchenwald Weimártól, Goethe városától tíz percre fekszik, dombok között, sűrű fenyőerdővel kerítve. A második világháború alatt kétszázezer zsidót, cigányt, és „politikai” elítéltet tartottak itt fogva, sokukat halálra éheztetve, kínozva.

A buszról leszállva örömmel tapasztalom, hogy mindent körülbelül húsz centiméteres hó fed, itt a magasabban fekvő dombokon a tegnap lehullott összes hó megmaradt. A parkoló körül, ahol a busz lerak minket, 5-6 régen kaszárnyaként szolgáló, ma már étteremként, információs központként funkcionáló épületet látunk félkörben. Megkerülve ezeket, át kell vágnunk egy kisebb erdős részen, hogy az egykori láger területére érjünk. A fák közül előbukkan a hűen megőrzött főkapu, két őrtoronnyal, és körbe végeláthatatlan hosszúságú drótkerítéssel. A hótól minden olyan nyugodt, kicsit tétovázunk, hogy merre induljunk, mert egy árva lelket sem látni amerre a szem ellát. Márpedig az nagyon messze van, hiszen az egykori barakkoknak ma már csak az alapzatai vannak meg, erről árulkodik a sok-sok helyen szabályos téglalapalakban felpúpozódó hó. A láger területe óriási. Csak sejtjük, hogy ott van vége, ahol a ködből, és felhőből elősejlenek az ég felé magasodó fenyőfák. A terület túlsó végén van egy három emeletes épület, mint később megtudjuk, ez volt a tiszti részleg, valamint itt tárolták az elítéltek személyes tárgyait. Középen egy kisebb épület van, körbekerítve fadeszkákkal. Oda indulunk. Az épület előtt kis táblán németül, angolul, spanyolul, franciául, és olaszul olvasható: ez a krematórium, és még néhány adat róla, amit gyorsan el is akarunk felejteni. Óvatosan megyünk beljebb, mert az egész ház együttes teljesen elhagyatott, kint a hatalmas üres téren sem látunk senkit. Nem tudjuk, hogy be lehet-e menni, vagy mit illik itt tenni.

Az első szobában egy csempéből álló orvosi asztalt találunk. Két szélén apró vájúk, gondolom a vérnek. Az orvosi asztal mellett egy vitrinben különböző eszközök, fogók, fűrészek, szikék, és egyéb mérőeszközök. A falakon semmi, csak repedések. A következő szobában, a falon az olvasható: ebben az épületrészben végezték a táborban szolgáló orvosok a különböző fertőző betegségekkel végzett kutatásokat, melyeket élő embereken végeztek. A falakon különböző országokból emléktáblák, és koszorúk, virágok. Egy üvegajtóval leválasztott szobában urnákat látok, a felirat szerint az elhamvasztottak porait ezekben a vasdarabokban tárolták, majd a családtagoknak hazapostázták. A háború vége felé azonban nem volt hely, ezért a hamvakat a környező erdőkben szórták szét.

A falon hatalmas fekete-fehér fénykép. A felvétel akkor készült, amikor az amerikai erők felszabadították a tábort. A helyszín az épület bejárata, ahol az előbb beléptünk. A kép előterében három amerikai katona elszörnyedt, vagy inkább hitetlenkedő arccal áll. A tér közepén a katonák felé magasodó, elképzelhetetlenül vékony holttestekből álló halom látható. Mindegyikük meztelen. Minden csont látszik. Úgy vannak egymásra dobva, mint az erdő szélén a lecsupaszított szálfák.

A következő teremben öt egymás mellé helyezett hatalmas kemence. Nem döbbenek meg. Nem tudok megdöbbenni. Nincs helyem. Kimegyek az udvarra, és a havat nézem.

A többiek egy lépcsőn mennek le az alagsorba, ami a kemencék alá vezet. Utánuk megyek. A lépcső egy pincébe vezet, ahol a felirat szerint a hamvasztásra váró holttesteket tárolták. A bejárattal szembeni fal felső részén egy embernyi nyílás, és egy hosszabb palánk a helység padlója felé, amin a holttesteket lecsúsztatták.

Ki kell mennem.

A régen kaszárnyaként szolgáló három emeletes épületben a foglyok személyes tárgyaiból, egykori levelekből, dokumentumokból, fényképekből és videófelvételekből nyitottak kiállítást. Figyelmemet egy fotó köti le. Azokban a pillanatokban készült, amikor az amerikai katonák megérkeztek a táborba. A barakkok állnak, körben, középen nagyobb üres tér. Minden úgy van, ahogy az utolsó pillanatokban volt. A katonák látható tanácstalansággal néznek körül. A barakkok tövében csíkos ruhában ülő, álló, és fekvő, összeaszott testű elítéltek. Némelyik, mintha szégyenkezve nézne. A kép bal-felső részén egy szintén csont-sovány elítélt próbál a katonák felé fordulni, miközben két mankóra támaszkodik, vékony törzse hátrafelé csavarodik, az egyik lába hiányzik. Kopasz fején, a homlokán látszanak a ráncok, nagyon mély ráncok. Katonák egy másik csoportja a tér jobb alsó részén, fegyverük csövét a földre eresztve néznek, cigarettáznak. Tekintetük a tér többi részére vezet. A középső részen, és néhol másutt is, szétszóródva meztelen holttestek hevernek, kicsavart testtartással, néhol egymás hegyén-hátán. A tér közepén három akasztással kivégzett meztelen fegyenc lóg a bitófán.

 

1 komment


2008.11.23. 18:09 jukutan

negyedik

S. B. barátom hívta fel a figyelmem Borbély Szilárd Literán megjelent cikkére (http://www.litera.hu/hirek/bunhodtemare ) Ez az írás az úgynevezett „nagymagyarlétélménnyel” foglalkozik. Mindannyian érezzük, hogy valami nincs rendben, valami nem jól működik, és manapság sok ilyen identitást firtató cikk olvasható. Mindamellett, hogy nagyjából egyetértek vele, két apró - na jó nem apró, szerintem igenis lényeges – megjegyzésem lenne hozzá.

Tudniillik azt írja:

 

„az ország népességének döntő része makacsul lenézi és megveti azokat a foglalkozásokat, amelyek a lelkeken végzett munkát tekintik élethivatásuknak. Kétségbeejtő anyagelvűségbe süllyedt az ország, hiába vonult ki ideiglenesen az ideológiai uralomért szavatoló második ukrán déli hadseregcsoport, a marxizmus távollétükben győzött: távoztuktól tudományos materializmusuk, az a bizonyos dialektikus és történelmi, itt maradt, de erről az új generáció már mit sem tud. „

 

 

Szerintem ez a vélemény túlságosan leszűkíti az itthoni jelenségek értelmezői látószögét. Mert az anyagelvűség nem csak kishazánkra érvényes, vasból és műanyagból készült, rombusz, kocka, téglalap, gömb alakú tárgyak gyártásáért, tisztításért, adásáért, vevéséért, szállításáért, rongálásáért, ne adj isten megszenteléséért fizetnek mindenhol, és csak is ezért fizetnek. Már ha a fizetést tekintjük értéknek. Az, hogy ami az emberben, a lélekben zajlik nem értékesíthető, tehát nem fontos, vagyis, hogy a lélekből/emberből csak az érdekes ebben a világban, ami értékesíthető, nemcsak hazánkra igaz. És szerintem hazánkat a világ többi részétől elválasztható szigetként (netán paradicsomként/pokolként) látni, ugyanúgy a régi idők itt maradt gondolkodásmódja, mint a szintén itt maradó „tudományos materializmus”.

Egy másik részlet:

 


”A gyakorló lelkész ma hazánkban azt tapasztalhatja meg, hogy nemcsak a negatív társadalmi megítélés rombolja a lélekkel foglalkozók nyelvének erejét, hanem az is, ha a patinás keresztyén és keresztény retorikát is kisajátítja a politika.”

 

Már hosszú ideje nem hiszek a patinás keresztény retorikában, inkább csak Istenben. De ez egyéni problémám, mint ahogy mindenkinek. Számomra kérdés, hogy a patinás egyházi retorikát valóban a politika hitelteleníti-e? Vagyis, valóban a politika hitelteleníti-e legjobban? Nem lehet, hogy az egyház egy kicsit a saját retorikáját is gyengíti, azáltal, hogy nem képes újfajta, hiteles nyelvet találni? Nem lehet, hogy a múltban történt valami az egyházzal, ami hiteltelenné teszi?A következő sorban ezt olvasom:

 

„Miközben a múlttal való szembenézést újra és újra elhárító ország öncsaló hazugságokba menekül. “Mi nem vagyunk felelősek a múltért…”, ismétlik a történelemből nem tanulók.”

 

Szerintem mindenki tartsa rendben a saját retorikáját.

 

Szólj hozzá!


2008.11.16. 12:34 jukutan

harmadik

Szólj hozzá!


2008.11.11. 22:17 jukutan

második

Oli húsz éves német fiatalember. Mint rendes huszonéves, önkéntes munkát végez Halle-ban. Délutánonként gyerekekre vigyáz.

Egy hajnalban futottunk össze, a don't worry, eat curry falatozó előtt. Életemben nem láttam előtte. Már egy ideje beszélgettünk a bockwürstjeink felett. Beszélgettünk az életről, meg politikusokról, néhány szót irodalomról is. Arról persze, miután elmondtam neki, h irodalmat tanulok, ő kérdezgetett, én meg kelletlenül válaszoltam, mert engem az egyáltalán nem érdekel. Mondtam neki, hogy még csak négy hónapja tanulok németül. Természetesen megdicsért, hogy elég jól beszélek, de az arckifejezése, néhány mondatom után, teljesen mást mutatott. Ez általában így szokott lenni. Szóval a derék Oli ekkor feltett nekem egy kérdést. Egy kérdést, amely betette a kiskaput. Ez a kérdés ugyanis így szólt: Melyik a legszebb német szó? Hm. Átfutott rajtam mind a két-háromszáz, amit eddig sikerült megjegyeznem (a számokat is beleértve). Hajnal háromkor, Halleban, a don't worry, be curry falatozó előtt, a derék Oli társaságában át kellett gondolnom viszonyomat a német nyelvhez. Ha úgy tetszik a világhoz. Láttam Oli őszinte, kérdő tekintetét. Nem haboztam tovább.

Így lett a kedvenc német szavam: wahrscheinlich...

1 komment


2008.11.10. 09:17 jukutan

első

Reggel van, és elhatároztam, hogy blogot nyitok. Blogot a világra, kifelé és befelé komunikálni. Az információ had járja át testem és lelkem, mint kockacukrot a reggeli kávé. Betűkbe beleírni, hogy mi történik velem, nehéz. Hány betű van a magyar ABC-ben? Ráadásul laptopom hosszú ó-ja egy ideje akadozik.

A minap Zimbó virslit vásároltam a közeli Lidl-ben. Mivel jelenleg Németországban múlatom napjaim, így egy darabka otthon érzet költözött életembe. Ez az ipari jellegű tápszer, azokra a bőséges napokra emlékeztet, amelyeket barátaimmal, egyetemi kollégiumi szobáinkban, boldog másnaposságban, virslit zabálva töltöttünk el. Mit nekünk juhbeles virsli!? Ha arra nem telik...

Jelenlegi szegényes albérletemben egy két platnis villanyrezsó üzemel, mely közvetlenül a hűtőszekrény tetején található, így lábújhegy állásban kell a napi betevőt elkészíteni. Persze, ha a hűtő mellett elhelyezett ágyamra állok, akkor már kényelmesebben tekinthetek alá a "konyhámra". Az említett virstlit tudományos pontossággal fél centiméter vastagságú szeletekre vágom, és az otthonról hozott, húst nem tartalmazó szalonnából kinyert zsíradékon megúsztatom. Merengek a sercegő karikák felett: oh, vajh hová tűnik az eliramló élet? És keverek egyet. Vajon mindannyian ugyanannak a felsőbb, isteni erőnek csodás megvalósulásai vagyunk? Picsába sót meg nem vettem.

Néha úgy érzem magam, mint a Zimbó virstli, amit kinhagytak a napon.

Ez az első bejegyzésem.

2 komment


süti beállítások módosítása