Gyula vezet be a gyárba. Nagydarab ember. Két dobozhoz vezet, amik tele vannak fémdarabokkal, mindegyik ugyanolyan alakú, és fogalmam sincs mire valók. Az első munkanapom a gyárban, és az első fél óra azzal telik, hogy Gyula eldöntse, melyik az a doboz, amiben a már megmunkált darabok fekszenek. Nagyon nehéz ez, ugyanis a munka lényegében csak annyi, hogy az élesebb részeket le kell reszelni az alumíniumokról. De ez nem segít hozzá, hogy a munka végeztével bármi különbséget kialakítsunk az előtte és az utána állapot között. Ezért áll itt ez a nagy medve, Gyula tanácstalanul, vigyorog rám, vizsgálgatja a darabokat, egyiket másik után, végül aztán úgy határoz, hogy fogjak hozzá a jobb oldali dobozhoz. El is megy ezzel a délelőtt.

Óriási hangárépületben dolgozok, jobb oldalon iroda-szerűségek húzódnak végig az épületben, itt lehet ebédelni az egyik részben, valamint itt van a tervező, ahol az inteligencia helyezkedik el. Lent pedig mi, munkások, húzzuk az igát, reszeljük a végeket. Mindent belep a munka területére leszálló finom por, a levegőben kellemes keveréke a festék, por, olaj, és vas szagnak. Mi itt megmunkáljuk az anyagot, hogy ne olyan hülye értelmetlen formákat vegyen fel, hanem hogy legyen már valami értelme. A gyár túlvégén a homlokzaton hatalmas festett vörös csillag, és egy felírat arról tanúskodik, hogy az iksz akárhanyadik, MSZMP pártkongresszus ebben a gyárban volt megtartva, és az ötéves terv túlteljesítéséért, kiváló gyár címet adományozza az egységnek. Szívemet elönti a büszkeség.

Közben Gyula velem szemben dolgozik egész délelőtt, néha rám sandít enyhén kancsal szemével, néha ezzel, néha azzal, barátságosan noszogat, hogy csináljam a dolgomat, ne csak nézelődjek. Gyula 16 éve dolgozik a gyárban. Egy furónál szolgál, ahol az a dolga, hogy hosszú alumínium lemezekbe félméterenként egy lyukat helyezzen el. Az elmúlt 16 évben, minden hétköznap, nyolc órában.

Ebédszünetben kiülünk a tavaszi napfényre a gyár elé, Gyula disznó vicceket mesél. Kolbászos uborkás szendvicset eszek.

Ebéd után a festőkhöz osztanak be. „Főnököm” egy peckes, bajszos lett, aki már rég görcsössé növesztette magában a keserűséget, hogy ő már a világból csak ezt a gyárat, csak a festőrészleget fogja látni. Miután beosztanak mellé, egy órán keresztül szörnyű panaszait szórja az ég felé, hogy miért engem osztottak be mellé, tegnap már volt az a másik gyerek, azt olyan jól betanította, és most kezdhet velem mindent előröl, mindent el kell, hogy magyarázzon, kész vesződség, kész időpazarlás, ennek a termelés fogja kárát látni, ezt mindenki meglátja, de akkor ő nem fogja azt mondani, hogy nadeugye én megmondtam, mert ő nem az a fajta, de ezt így nem lehet csinálni a kutyamindenit, mert azok ott fent a „tervezőben” – az inteligencia helye – nem értik, hogy itt lent, a „lövészárkokban”, hogy folyik a termelés, hogy megy a munka, az egyszerű ember verejtéke, most is itt van ez a gyerek és lehet neki mindent előröl elmagyarázni, pedig már tegnap olyan jól ment, és ezt így nagyon nem lehet. Eltelt egy óra és vártuk, hogy a festőgép – szobányi szörnyeteg - bemelegedjen, a festők, akik fújják a permetet a vasakra felvegyék vegyvédelmű ruháikat. Bajszos főnököm a szitkok között, időnként belelapozott az asztalon heverő Blikkbe, hogy mi van Dundikával, meg Győzivel. Aztán rám szólt, hogy ne tegyem zsebre a kezem, mert azt itt nem szeretik. Mondom akkor dolgozzunk valamit. „Na beosztottak ide egy hülye okostojást! Tedd inkább csípőre a kezed, he!”

Aztán elindult a munka, az a bizonyos amire engem majd be kell tanítani. A festőbe egy nagy kőrbe futó láncrendszer viszi be az alapanyagot, amire az ablakkereteket, mert hogy azt festettünk, fel kell kampókra akasztgatni. Ez a gép olyan lassan forog, mint a teremtés csikorgó fogaskerekei. És fél óra zsebretett kézzel áldogálás, fél óra csípőre tett kézzel áldogálás, a Bajszos retorikájának végighallgatása után, végre bemelegedett a gép, és kezdődhetett az én hosszúnak ígérkező, szörnyűséges betanításom.

 - Na, figyelj csak, akkor ott vannak a kampók, azokra akasztjuk a kereteket, oké? Na akkor gyerünk! – így a Bajszos. Ezzel meg is voltunk.

És mint a kisangyalok, a következő három órában lefestettünk vagy tíz ablakkeretet.

Ez volt az első munkanapom a gyárban.