Hat óra. A garázsban daraboljuk a kolbászhoz a húst, hogy aztán ledarálhassuk. Az óriási asztalt hárman álljuk körül. A combok, a tarják, a szalonnák halomba fekszenek a hatalmas tálakban. Amikor egyet-egyet kiveszek, az asztalra teszem, hogy vágjam, érzem, hogy meleg, pedig nagyon hideg van. Ahogy az asztalra dobom, olyan hangot ad mintha vizes rongy csattanna a deszkalapon. A tálakban és az asztalokon lévő hús gőzölög. Ezt is beszívjuk. Csak kíváncsiságból belefúrom a kezem a már összevágott húshalomba. Még mindig meleg, és teljesen körülöleli a kezem. Pontosan úgy illeszkednek a húsdarabok egymáshoz, mint a világ dolgai. Még mintha a hangjuk is ugyanaz lenne. Ugyanaz a hang, amikor a húsok összeérnek, mint amikor a levegő a garázsfalához ér, a kezemet felemelem, az arcomat kaparom, a pálinka lecsúszik a torkomban, vagy amikor az óra másodpercmutatója egyet ugrik. Még nevetek is magamon, micsoda József Attila-i gondolat…

A húsokat összevágtuk, és kimértük, a darálás következik. Mindenki kótyagos már a belélegzett nehéz zsírszagtól és a megivott maró pálinkától. Már pirkad, nem lehet az égről eldönteni, hogy ki akar-e világosodni, vagy inkább sötét szeretne maradni.

Aztán a darálás, fűszerezés igen kemény munka. Mi állunk nézzük, ahogy a gép keveri a húst, Zoli szórja a fűszert, és beszélgetünk. A nehezén túl vagyunk. Lassan csak megérkezik a délelőtt, és vele együtt a polgármester. És hozza a művészurat. A művész úr, hát igen, így szólítják őt, harmónikázik. Hatvan körüli, arcát tekintve viseltes, mintha valamikor, tán az orosz hadifogságban kicsit megfagyogatott volna: hatalmas vörös orr, cserzetes száj, véraláfutásos orca. Persze aztán kiderül, hogy ez a mi művészünk igen viszontagságos életen van túl eleddig, és korántsem holmi hadifogság miatt, mivel ott nem volt.

-                     Művészúr, Te is azóta vagy ilyen kanhatós, mióta 25 éve leestél a háztetőről – mondja a polgármester, borral színültig töltött kokakólás poharát marokra fogva – Tudod Sanyikám, ez a mi művészünk fene nagy ember, nem is lett volna addig vele baj, míg le nem esett, na de aztán, mehettünk Vásárhelyre apasági tárgyalásokra – tudod Sanyikám? - némelyiken 18-ad magával volt a tiszteletbeli apajelöltekkel. Tyú!

És a belekbe lassan bekerül az, ami eddig körülvette őket. Mi meg hallgatjuk a művészurat, ahogy néha már melléütve a magas hőmérsékletű pálinkától, harmónikázik.

-                     Hej, Sanyikám, - folytatja a polgármester - a nagyapám, az nem volt egy egyszerű ember, fene nagy ember volt az. Tudod akkoriban nem lehetett, ám csak úgy disznót vágni. Nem, mert jött a rendőr. Nagy volt ám a szomszédság és nem mindenki volt jó ember. Látták a felszálló füstöt és már ment is a rendőrhöz. Hanem a nagyapám?! Hát már csak tervezték, hogy kéne, mint kéne, jusson is, maradjon is, azt a disznót csak le kéne vágni, de hát beszolgáltatni se kéne ugye. Hanem amikor eljött a disznótor reggele, nagy tüzet raktak szalmából, alá meg egy jó vastag farönköt. Égett az, mint a veszedelem, a füstöt tán még Oroson is látni lehetett. Na, egy szó, mint száz, rövid időn belül meg is jöttek a rendőrök, mint ahogy az a bibliában meg vagyon írva. Kérdik a nagyapámat, hogy maguk itten mit tetszenek csinálni? Mondja a nagyapám, mi csak kérem égetünk egy kis jó szalmát. A magunk kedvére. Oda megy a tűzhöz a rendőr nagy fejjel, szétrúgja a tüzet, hogy lássa alatta a disznót, de nem lát az semmit, csak egy vastag gerendát. Nincs itt mit tenni, a rendőrök elmennek, még nagyobb fejjel, aztán nagyapámék fél óra múlva nyugalomban levágták a jószágot a padláson.

A művész úr már a garázsajtónak támaszkodik. És hallgatja a többieket. A belek meg töltődnek, megy ez már szinte magától.

- Hej, Sanyikám, azt is meg kell mondjam őszintén, nagyapám nem volt a legjobb barátságban az oroszokkal. Tudod egy hajszálnyival, úgy néhány évvel többet tartózkodott hadifogságban náluk, mint az illő, és kívánatos lenne. Végig robotoltatták, aztán mikor elengedték, bérül egy kis zsák lisztet kapott. Jó órabér. Több se kellett nagyapámnak, odavágta a táborban a földre a zsák lisztet, ahogy kell, és elindult haza egymagában. A faluba többször is megverték a rendőrök, mikor őszinte szívből énekelte a Hitler, és Sztálin kezdetű nótát.

Mire végzünk, megismerem még Mag Róza esetét, aki ’52-ben, mikor összeveszett a plébános úrral, vasárnapi mise alkalmával, ahogy azt illik, elővette kézipisztoját, és az oltári képbe lövöldözött néhányat.

Disznóvágás epilóg:

Fekszek az ágyon, forróvízben megfürödtem, és hallgatom, ahogy ketyeg az óra. Rövidesen el fogok aludni, és Mag Rózával, harmónika szóval, disznóbelsőségekkel, pisztolylövésekkel, és Sztálinnal fogok álmodni.