Vonaton ülök, Buchenwaldba tartok néhány Erasmusos barátommal. Kint mindent hó fed. A táj nyugodt. A spanyol Mónika videózza a földeket, dombokat, azt mondja, még nem látott ennyi havat. Nagyon fel van dobva. A két lengyel lány is fotózkodik, vigyorognak a kamerába. Szépen haladunk Buchenwald felé.

Buchenwald Weimártól, Goethe városától tíz percre fekszik, dombok között, sűrű fenyőerdővel kerítve. A második világháború alatt kétszázezer zsidót, cigányt, és „politikai” elítéltet tartottak itt fogva, sokukat halálra éheztetve, kínozva.

A buszról leszállva örömmel tapasztalom, hogy mindent körülbelül húsz centiméteres hó fed, itt a magasabban fekvő dombokon a tegnap lehullott összes hó megmaradt. A parkoló körül, ahol a busz lerak minket, 5-6 régen kaszárnyaként szolgáló, ma már étteremként, információs központként funkcionáló épületet látunk félkörben. Megkerülve ezeket, át kell vágnunk egy kisebb erdős részen, hogy az egykori láger területére érjünk. A fák közül előbukkan a hűen megőrzött főkapu, két őrtoronnyal, és körbe végeláthatatlan hosszúságú drótkerítéssel. A hótól minden olyan nyugodt, kicsit tétovázunk, hogy merre induljunk, mert egy árva lelket sem látni amerre a szem ellát. Márpedig az nagyon messze van, hiszen az egykori barakkoknak ma már csak az alapzatai vannak meg, erről árulkodik a sok-sok helyen szabályos téglalapalakban felpúpozódó hó. A láger területe óriási. Csak sejtjük, hogy ott van vége, ahol a ködből, és felhőből elősejlenek az ég felé magasodó fenyőfák. A terület túlsó végén van egy három emeletes épület, mint később megtudjuk, ez volt a tiszti részleg, valamint itt tárolták az elítéltek személyes tárgyait. Középen egy kisebb épület van, körbekerítve fadeszkákkal. Oda indulunk. Az épület előtt kis táblán németül, angolul, spanyolul, franciául, és olaszul olvasható: ez a krematórium, és még néhány adat róla, amit gyorsan el is akarunk felejteni. Óvatosan megyünk beljebb, mert az egész ház együttes teljesen elhagyatott, kint a hatalmas üres téren sem látunk senkit. Nem tudjuk, hogy be lehet-e menni, vagy mit illik itt tenni.

Az első szobában egy csempéből álló orvosi asztalt találunk. Két szélén apró vájúk, gondolom a vérnek. Az orvosi asztal mellett egy vitrinben különböző eszközök, fogók, fűrészek, szikék, és egyéb mérőeszközök. A falakon semmi, csak repedések. A következő szobában, a falon az olvasható: ebben az épületrészben végezték a táborban szolgáló orvosok a különböző fertőző betegségekkel végzett kutatásokat, melyeket élő embereken végeztek. A falakon különböző országokból emléktáblák, és koszorúk, virágok. Egy üvegajtóval leválasztott szobában urnákat látok, a felirat szerint az elhamvasztottak porait ezekben a vasdarabokban tárolták, majd a családtagoknak hazapostázták. A háború vége felé azonban nem volt hely, ezért a hamvakat a környező erdőkben szórták szét.

A falon hatalmas fekete-fehér fénykép. A felvétel akkor készült, amikor az amerikai erők felszabadították a tábort. A helyszín az épület bejárata, ahol az előbb beléptünk. A kép előterében három amerikai katona elszörnyedt, vagy inkább hitetlenkedő arccal áll. A tér közepén a katonák felé magasodó, elképzelhetetlenül vékony holttestekből álló halom látható. Mindegyikük meztelen. Minden csont látszik. Úgy vannak egymásra dobva, mint az erdő szélén a lecsupaszított szálfák.

A következő teremben öt egymás mellé helyezett hatalmas kemence. Nem döbbenek meg. Nem tudok megdöbbenni. Nincs helyem. Kimegyek az udvarra, és a havat nézem.

A többiek egy lépcsőn mennek le az alagsorba, ami a kemencék alá vezet. Utánuk megyek. A lépcső egy pincébe vezet, ahol a felirat szerint a hamvasztásra váró holttesteket tárolták. A bejárattal szembeni fal felső részén egy embernyi nyílás, és egy hosszabb palánk a helység padlója felé, amin a holttesteket lecsúsztatták.

Ki kell mennem.

A régen kaszárnyaként szolgáló három emeletes épületben a foglyok személyes tárgyaiból, egykori levelekből, dokumentumokból, fényképekből és videófelvételekből nyitottak kiállítást. Figyelmemet egy fotó köti le. Azokban a pillanatokban készült, amikor az amerikai katonák megérkeztek a táborba. A barakkok állnak, körben, középen nagyobb üres tér. Minden úgy van, ahogy az utolsó pillanatokban volt. A katonák látható tanácstalansággal néznek körül. A barakkok tövében csíkos ruhában ülő, álló, és fekvő, összeaszott testű elítéltek. Némelyik, mintha szégyenkezve nézne. A kép bal-felső részén egy szintén csont-sovány elítélt próbál a katonák felé fordulni, miközben két mankóra támaszkodik, vékony törzse hátrafelé csavarodik, az egyik lába hiányzik. Kopasz fején, a homlokán látszanak a ráncok, nagyon mély ráncok. Katonák egy másik csoportja a tér jobb alsó részén, fegyverük csövét a földre eresztve néznek, cigarettáznak. Tekintetük a tér többi részére vezet. A középső részen, és néhol másutt is, szétszóródva meztelen holttestek hevernek, kicsavart testtartással, néhol egymás hegyén-hátán. A tér közepén három akasztással kivégzett meztelen fegyenc lóg a bitófán.