A meditációs kamrában olvastam a Sztereo egyetemi lapban a következő verset:
Requiem pár dologért…
Mint ahogy a zápor rejti a fénysugarak útját…
Úgy ölöm bele minden cseppbe gondoloatom búját…
Gyere fojtsuk alkoholba állandó bánatunk…
Lehet nem lesz több alkalom, gyere most nem várhatunk…
A polcomon pár fénykép fedezi kicsinyke múltam…
Lehet másnak kevés idő de már 20éves is elmúltam…
Tudod megrémiszt még néha hogy ennyi idő eltelt…
És hogy letértem az útról amit a Sors nekem kitervelt…
De mégis így lesz a legjobb, ha saját hibáimba halok…
Tudod nem kevés az érés amitől ihletet kapok…
S bár a mindennapok megtörnek elhiheted még nekem…
Lesznek még olyan évek amikor nyár lesz minden telem…
Ennek addig nincs vége amíg teljesen le nem zártam…
Hiszen már megint zátonyra futott minden egyes vágyam…
De hidd el nem leszek az az egyetlen bolond…
Aki még ha utolsó is az első helyért tolong…
Csak egy nagyon szélsőséges értelmezői gesztussal lehetne ezt a versecskét megmenteni attól, hogy a napiszaron kezdőoldalon szerepeljen.
A világ legzseniálisabb avangárd verse lehetne, ha a klasszikus modern versformálás tematikus kódjainak túlburjánzását parodisztikus, ön-dekonstruáló mozzanatként értelmeznénk, és a valódi mondanivalót a sorok végén található pontokban lelnénk fel. Az olyan lírai toposzok, mint a zátonyra futott élet, az alkoholba folytott bánat, a vátesz, jós költő szerepének felvállalása (például: Lehet nem lesz több alkalom, gyere most nem várhatunk...) stb. stb. feltűnő burjánzásban, túlhalmozottságban szerepelnek, s minthogy ezek a képek a líratörténetben is közhelyszerű, nagyon sokszor ismétlődő szöveghelyek, e két effektus egymásra játszása a szöveg mondanivalójának kiüresedéséhez vezet, egyszerre dekonstruálva a lírai én panaszos hangját, a vers szövegszerű mondanivalóját, valamint a líratörténetből merített kódokat.
Feltűnő azonban a minden sor végén konzekvensen megjelenő három pont, mely arra hívja fel a figyelmünket első megközelítésben, hogy van még a háttérben valami mögöttes mondanivaló. Formailag a három pont a nyelv geometriai síkra való leüresítéseként is értelmezhető, így a sorokban tematikusan fellelhető tartalom kiüresítése, dekonstruálása után, formailag is végrehajtódik a szöveg minimális, geometriai alakzatokra való redukálása. Ez az esztétikai megoldás az avantgárd festészet, költészet különböző irányzataiból lehet ismerős, amikor is a nyelv, a kép grammatikai struktúráit újraalkotva egy új képiség, nyelviség létrehozását kísérlik meg. Itt azonban merész, nagyratörő újítás a hagyományos líranyelv illetve annak a versen belüli dekonstrukciójának, valamint a képiség felé elhajlított a minimális jelentésességig lerombolt nyelviség egymásra játszatása, problematizálása. Ez az egymásra játszatás rövidzárlatot hoz létre abban a jelenségben, melyet több XX. századi filozófus a logocentrikus metafizika meghaladhatatlanságaként jellemzett, így megújítva a posztmodern, dekonstrukciós filozófiai áramlatokat. Ez az újítás teszi a szöveget a 21. századi magyar líra kiemelkedő darabjává.
Amúgy a kedvenc sorom:
Ennek addig nincs vége amíg teljesen le nem zártam...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2010.10.15. 18:52:06
justbalazs 2012.02.01. 21:56:05
justbalazs 2012.02.01. 22:05:30