blog

A strandon

Tegnap strandon voltam. A városban az aszfalt izzott, többszörösen szórta szét a hőséget. Őrült meleg. Olyan amilyenre idén még nem volt példa, az emberek szmogban, kocsi dudálásban kapkodtak egy falatnyi jólevegő és nyugalom után.

A vízparton teljesen más. Mindenki otthon hagyja a mindennapi idegességet, az álarcokat. Mindenki meztelen, leszámítva azt a néhány ruhadarabot, amit maradék szemérmük eltakarására felvesznek. Az öregek ráérősen kártyáznak az árnyékban, látszik, rituáléjukat évek hosszú sora alakította ilyen formán, még a balatoni nyaralások, a közös munka, a közös nyugdíjas kor. Körbeülik a kerek asztalt, bőrük már a mindennapos ráérős napozástól egészségesre barnult, talán már ezerszer elsütött ugratásokat engednek meg egymás közt, disznóvicceket, fél bólintásokat az élet nagy dolgairól.

A parton végig gyönyörű, napérlelte tinédzser lányok fürtjei, csak lábukat lógatva a vízbe, mert persze a haj nem lehet vizes, nem lapulhatnak le a tincsek, ebben a korban még fontos, hogy az ember szép legyen. Nekik ez nem is esik nehezükre, szépségük természetes könnyedséggel lengi körül az egész medencepartot, mindenkire átsugárzik, öreg nénikre, bácsikra, pocakosodó harmincasokra. Jobban érzem magam tőlük én is.

A medencében köröket róják elszánt játékosok. Mozdulataik egymást követik, csöndben, kiszámíthatóan, lazán, ahogy annak mindennap lennie kéne, ahogy a közértben fél kiló kenyeret kér az ember, otthon vajjal keni meg, ahogy a felmérhetetlen kihívások elé bátran odaáll. Az úszás szótlan, magányos ima.

És persze itt vannak a vagány, napszemüveges úszóbajnok srácok is. Egy csoport labdát dobál, játékos könnyedséggel, csak úgy a szórakozás kedvéért, nem is gondolnak arra, hogy ők az igazi életet, a lüktető, vérbő életet képviselik, egyszerűen minden megerőltetés nélkül, csak úgy a létezés kedvéért vannak. Egy másik csoport a vízpartról ugrál a medencébe, mindenféle figurákat bemutatva, mintha az olimpiai döntőben lennének. Pontosabban egyáltalán nem úgy. Mert ott verseny van, ott a fogakat össze kell szorítani, és akkor is meg kell csinálni azt a dupla cukaharát, ha az ember legszívesebben csak otthon kapcsolgatná a tv-t, vagy a sörkertben üldögélne haverokkal. Itt minden ugrás csak a saját létezéséért van, nem akar semmit a repülés pillanatnyi csodáján, és a csobbanás habos örömén túl. Talán csak annyit, hogy a parton láblógató fürtös szirének figyelmét egy-egy csobbanással, egy-egy jól végrehajtott attrakcióval felhívja magára. Mindezt csak a játék kedvéért. Persze úgymond áldozatai is vannak e tevékenységnek. De nem is áldozatok ők. Az éppen lassan arra úszkáló Bezzeg nénik és Bezzeg bácsik rosszallóan néznek a zsibajkodó fiatalságra. Jah hát ezek a mai fiatalok. Bezzeg az én időmben – mondják inkább csak úgy a maguk szórakoztatására, és visszaemlékeznek arra a negyven évvel ezelőtti tengerparti nyaralásra, amikor hajnalig a homokban, a tűz mellett, vagy arra az első szerelemre, mikor a szoknya a táncban. Öröm az élet!

Darwin tévedett. A biológia egész tudományága súlyos hibában létezik. Az ember biztosan nem a majmoktól, vagy ehhez hasonló emlősöktől származik. Az ember legközelebbi rokonai a halak, vagy legfeljebb a kétéltűek. Mert ugyan hol lehet ennyi boldog, önfeledt arcot látni, ha nem a vízben, vagy a víz partján, a víz közelében? Ez a közeg, ahol mindenki levetkőzi, elfelejti, átlépi az aszfaltszagú hétköznapokat, a munka robotját, a benzinárakat, hogy a magyar válogatott már megint, és hogy nem sikerült a nyelvjárástan vizsga, hogy elhagyott az Irén, vagy a Pista.   

Öröm az élet! Ha bárki bármi mást mond, ne higgyünk neki. Menjünk ki a strandra, a vízbe, sakkozzunk egyet egy régen látott baráttal, tanítsuk meg úszni gyerekünket, nyaljunk fagyit. Ússzunk versenyt könnyedén a lomha hétköznapokkal! Menjünk ki a strandra.