Reggel van, és elhatároztam, hogy blogot nyitok. Blogot a világra, kifelé és befelé komunikálni. Az információ had járja át testem és lelkem, mint kockacukrot a reggeli kávé. Betűkbe beleírni, hogy mi történik velem, nehéz. Hány betű van a magyar ABC-ben? Ráadásul laptopom hosszú ó-ja egy ideje akadozik.

A minap Zimbó virslit vásároltam a közeli Lidl-ben. Mivel jelenleg Németországban múlatom napjaim, így egy darabka otthon érzet költözött életembe. Ez az ipari jellegű tápszer, azokra a bőséges napokra emlékeztet, amelyeket barátaimmal, egyetemi kollégiumi szobáinkban, boldog másnaposságban, virslit zabálva töltöttünk el. Mit nekünk juhbeles virsli!? Ha arra nem telik...

Jelenlegi szegényes albérletemben egy két platnis villanyrezsó üzemel, mely közvetlenül a hűtőszekrény tetején található, így lábújhegy állásban kell a napi betevőt elkészíteni. Persze, ha a hűtő mellett elhelyezett ágyamra állok, akkor már kényelmesebben tekinthetek alá a "konyhámra". Az említett virstlit tudományos pontossággal fél centiméter vastagságú szeletekre vágom, és az otthonról hozott, húst nem tartalmazó szalonnából kinyert zsíradékon megúsztatom. Merengek a sercegő karikák felett: oh, vajh hová tűnik az eliramló élet? És keverek egyet. Vajon mindannyian ugyanannak a felsőbb, isteni erőnek csodás megvalósulásai vagyunk? Picsába sót meg nem vettem.

Néha úgy érzem magam, mint a Zimbó virstli, amit kinhagytak a napon.

Ez az első bejegyzésem.