blog

másnaposság 2008.5.22.

Még egy kicsit csukva tartom a szemem. Meg van minden? Túléltem? Meg tudom mozdítani a lábújjam? Oké vagyok? Nem vagyok oké. Nyom az ágy. Oh, Istenem túl vagyok rajta. Roskatag vagyok. De vajon túl vagyok-e rajta? Gyomor? Talán működik. Fájnak a fogaim, ecetes, vattás, kenetes a nyálam. Megpróbálok a számon levegőt venni. Óriási kudarc. Ezt a vattát nem tudom se kiköpni se lenyelni. Legszívesebben magamat köpném ki. Itt ahol tegnap annyi minden befolyt. Most ezer mérföldre van tőlem a fogaim lepedéke. Azon gondolkodok, hogy tudnám leakasztani az álkapcsomat és valakinek ajándékba adni. Egy ellenségnek. Vagy barátnak, hogy oldja meg ő, vidd már ki légy szíves, mosd meg, legyen ő aki minden lelki erejét összeszedi, megráncolja a homlokát, tágra nyitja szemét és nyakkendőt köt, és bőrcipőt és észreveszi. És boldog lesz tőle.

Talán ki kéne nyitni a szemem. Először gondolatban próbálom kitalálni, mi lehet odakint. Félelmetes, ahogy a világosság nekiesik a vékony bőrnek, amit talán szempillának hívnak. Úgy? A bent és a kint ugyanolyan rohadt messze. Hol lehetek? A szagokról nem tudom megállapítani, mert csak magamat érzem, ezt az öreg, dohányszagú, áporodott szörnyet.  – Még ne nyisd ki, maradjunk bent, nincs kint semmi! Egyetértek magammal. Ugyanakkor  kíváncsi vagyok, hány óra lehet. Reggel kilenc és délután négy között tippelek. És kíváncsi vagyok, hogy vajon igazam van-e. Igazam van-e?! Csikós bor szagom van! Meg egy kis rum.

Na jó, még egy gyors leltár. Csak azokat a testrészeimet tudom létezőnek elkönyvelni, ami fáj: fej, gyomor, lábak. Szeretlek titeket kedves tagok. Szeretném ugyan megtudni, mi rejtőzik a gyomor sötét bugyraiban, vagy a koponyám konok fala mögött, de csak az egynemű fájdalom tudósít, hogy van ott valami. Kinyitni nem merem, felfalni nem tudom. Hát mit tehetnék?

Nem tehetek mást, aztán mégis megszülöm magam a szemnyílásomon keresztül: megszülődök. Kijövök, kijövődök a világra, jé a szobámban vagyok, hogy a picsába? De azért óvatosan. A jobb szememmel kandikálok, a szempillák vonalain keresztül, hátha valaki még itt van, jajj csak nehogy itt legyen valaki, akkor minden összeomlik. Akkor inkább visszacsukom a szemem. Elég vagyok most én: fej, gyomor, lábak. Ezeket már tudom.

Na had szóljon, mi van ott kint, had nézzem! Jé a falam. Rajtam kívül senki nem tudja, miért raktam ezeket az idióta képeslapokat a falamra, az ágyam mellé. Hófehér fal, tele színes téglalapokkal, távoli helyekről, absztrakt festményekről. Azt hiszik, hogy szépek, azért. Pedig nem. Egyenesen csúnyák, randák, visszaküldeni valók. És pont azért. Csak én tudom, hogy szülési fájdalomra vannak, rájuk nézek először egy ilyen nehéz éjszaka után, egy ilyen szörnyű hosszú, eleven sötét után.

A képeslapok sokat segítenek. Kihívnak a sötétség bugyraiból. Hogy létezzek, hogy ne egyedül, önszántamból, meg ne csak a mocsár a csontokban legyen. Na ezt nem tudja senki sem. Életem sokszor ismétlődő magányos, nehéz, és kurva boldog időszakaiban, ezekben az időtlen másfélórákban, sokáig bámulom üveges tekintettel a képeslapokat a falamon, fekszek a hátamon és várom, hogy hívjanak ki, hogy szűnjön a másnapos fájdalom. Körbejárom a színeket, az alakokat, mintha mágnes lenne beléjük rejtve, beszívják a szemem, visszakattan állkapcsom, pirosra, vagy legalább rózsaszínre festi vérem, Velence gondolái az én szemem csarnokvizén hullámzanak, és az agyvelőmből emelt Eifel tornyot kerülgetik a számban lévő ecetes vattától bolyhos bárányfelhők. Hát nem hülyeség? Pedig így van. Igazából nem tehetek róla. Ez csak így van. Nem csak a gyomor sötétje, az agy konokja, de a képeslapok hívása is. A sár, a bűz, a vatta lassan átitatódik az Eifel-torony rácsain átszűrődő napfénnyel. Csak fekszek hanyatt, hosszan, várom, hogy elteljen ennek az engesztelődésnek az időtlensége, hogy meghívjanak a képeslapok.

Ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy Jézusra gondolok, ebben az időtlenségben. Merthogy kiment ő, nem egy napra, de negyvenre a pusztába, hogy meglelje az igaz hangot, atyája hangját, az úrét, hogy mit tegyen. Ott ült negyven napig a köveken, elszáradt kórók közt, és várta, és várta, és várta. És aztán mikor úgy érezte, hogy mostmár neki jó, nem ördög, hanem isten, akkor visszament a városba, hogy ő az Isten fia. Én az Isten fia vagyok. Innen, erről a kietlen pusztaságról, ami az ágyam, ez nevetségesnek tűnik, és nevetnék is, ha lenne szám. Hagyom, hogy a képeslapok nevessenek egyenlőre. Én egymagam vagyok az ördög, az isten, és annak fia, én magamnak rakok a falamra képeket, és nem mehetek a városba prédikálni, mert hülyének nézném magamat. Az én alapom nem a sivatag puha homokja, hanem a delíriumban összegyűrt egykor fehér lepedő, melyen olykor még felülni is emberfeletti feladat. Mindennap valamikor délelőtt vagy délután az ébredés meghatározhatatlan koordinátái, a kint és bent határán, az isten hangját hallom, az ördög hangját hallom, és tudom, hogy nem hallok semmit, ami ne én lennék. Én tudom, hogy újra a szerepeimből születek, megváltó!, hogy éjszaka az alkohol kémiája átlátszóvá oldja vonalaim, belelök a fekete, egynemű rémületbe, az öntudatlanság habos óceánjába, hogy reggel ugyanez a rémület kitaszít, partra vet egy teljesen új szigeten, az összegyűrt lepedő ráncai között, egy teljesen új óceán nevetséges partján, azért, hogy ne mondhassam, hogy én vagyok az Isten fia, nem lehetek az Isten fia, mert a falamra én rakok képeket.

És amikor újra megszületek, és megvilágosodok, újjászületek, akkor kimegyek a konyhába, nem prédikálni, de főzni egy jó erős feketét.