Tavaly egy órára kellett Bán Zsófia Esti iskola című könyvéről. Gondoltam kirakom.
Hogy nem találkoztam Bán Zsófiával!?
Azért (nem) akartam Bán Zsófia könyvéről (nem) írni, mert több más apró kép társaságában, egy nőni nemi szerv van a borítóján.. Barthes azt mondja: a szövegnek millió bejárata van. Gondoltam, köszönöm nekem ez az egy pont jó lesz.
Meglepetésemre aztán a címlap alatt mást láthatok: ha a borítót, azt a papírt, ami a könyvtestet óvja az idő vas fogától, lehántjuk, az apró képek (és a pina) helyén fehér, üres téglalapokat találunk a könyv kemény fedelén, melyeket apró ollócskák sematizált képe keretez. Mintha az ollók kivágták volna az érdeklődésemet felkeltő nunusokat. A kis ollók, mint megannyi égi kasza suhognak, kinyírják a vulvát, és a behatolási lehetőséget. Hát csúszkáljunk.
Olvasom a szöveget. Széttöredezett, pukkanó tűzijáték, sziporka, ötlet. Jajj, ez nem is tűzijáték, hanem trabant karburátor zötyögés. Eldönteni nem lehet. Játék az élet, önmagammal való játék, ki vagyok? Maszturbáció. Frida Kahlo ül a volánnál, én meg az anyós ülésen. Ha fölismerem Fridát, én ismerem föl Fridát, tehát máris vagyok. Ott vagyok a képen. Jelenlétem van. [Hejj! (degger)] Vagyis én vagyok Bovaryné. Heidegger vagyok.
Nana, csak semmi őrület!
A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. Ez a laza szál olyan laza, hogy szét is esne, ha nem lenne egyben. A könyv novellákból, a novellák mondatokból, a mondatok betűkből, a betűk pedig csillagközi porból állnak. Tudományos szempontból.
Na ez lesz, ha apró ollók cikkcakkolnak. A valóságot, mint üveggolyót jól kinyírták, még az ollók helye is csak üres hely. Az ollók, a mondatok nevetségesek. Ki hisz manapság az Ollóban?! Holvan Anya?
Zagyva beszéd!
A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. Ennek ellenére jól kivehető Erkölcsi, Esztétikai, Etikai, Morális, Filozófiai, Metafizikai (…) üzenete van. Bán Zsófia elkötelezett állatvédő, hangját keményen felemeli a Lajka kutyát ért inzultus ellen. Ráadásul gyakran jár állatkerbe.
Halló!? Itt Flaubert beszél. Ez baromság. Valaki hozzon inkább egy sört. Nehezen szokom meg, hogy én csak egy kulturális utalás vagyok. Ne is hívjatok Flaubertnek, hívjatok inkább József Attilának. Nincsen apám, se anyám. Én, József Attila, született Frida Kahlo, jelenvalólétem teljes tudatában kijelentem, hogy nem találkoztam Bán Zsófiával, köszönhetően, az általam nem is ismert, posztmodern nyelvfelfogásoknak, melyek általában úgy gondolják, hogy a nyelvnek semmi köze, vagy nem olyan köze van a valósághoz, mint azt sokan gondolnák. Inkább létrehozza, mintsem leírja azt. De most mennem kell, megyünk Mártával sétálni. (Mama, küldj pénzt légyszi!)
(Kritikát írni nagyon nehéz.)
A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. A dignitását vesztett, eddig autoriternek hitt realitás konfúziójával, a narrátori hang, mint olyan, multiplikálódását, vagy még inkább abszorcióját observálhatjuk. Bán Zsófia könyvét a vákuum esztétikája jellemzi. Metafizikája a semmi valamivé való transzformációjában kulminálódik.
(Hát akkor ez meg is volna.)
Kulminálódik ám a tudod mi!? Hallo?! Igen, itt Paul de Man. Szerintem a „referencia illúziója a figura struktúrájának velejárója, azaz többé nem tisztán és egyszerűen referens, hanem valami olyasmi, ami közelebb áll a fikcióhoz, méghozzá egy olyan fikcióhoz, amelyik idővel mégiscsak szert tesz bizonyos fokú referenciális termelékenyésgre.”
Köszönjük a segítséget Pál. De mégis mennyi idővel és milyen fokú? Jó lenne tudni, mert szegény Attilának már nagyon hiányzik a Mama.
Éjszakai állatkert: „Az idő mértékegysége a találkáink közé kimért idő súlyos mértékegysége volt, minden más ehhez volt viszonyítva, minden csak ehhez képest nyert jelentést. Ahogy beléptem a kapun, úgy éreztem, újra megelevenednek a sejtjeim, kinyílnak pórusaim, s az érzékszerveim valószínűtlen élességgel, pontossággal működnek, mint ha kábítószer hatása alatt… Éreztem tudtam, hogy itt vagy a közelben, s ez elég volt ahhoz, hogy a szaglásom áthidalja nem csak a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időt, hanem a köztünk feszülő maradék térbeli távolságot is, és beszívjam a tested illatát.”
Így jönnek létre a találkozások. Az idő az az idő, amit kitalálhatunk magunknak, a tér az a tér, amit kitalálhatunk magunknak. Hogy jobban értsük: tudományos tény, hogy a tettetett nevetés, ugyanolyan hatásokat vált ki az emberi testből, mint a valóságos.
Mama, nézd, jaj kész ez a vers is!
A nevetés csodálatos visszatérése: „Ugyanis megsúgom nektek, abban sántikált a nép, hogy majd úgy csinálunk, mintha nevetnénk, de valójában, belülről, majd jól nem nevetünk. Ez volt a harciterv. Úgy is lett… Telt-múlt az idő, s egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy testünket minden egyes nevetéstől valami furcsa, bizsergető érzés járja át tetőtől talpig, olyan, mint a hullámfürdő a Gellértben vagy egy bébielemmel működő, 5 fokozatú vibrátor, de ha más nem, akkor minimum olyan, mint egy lányiskolában illegálisan szerzett, homoerotikus testmasszázs…”
„…az egész város egy nagy, juharszirupos nevetőtelep volt…”
A könyv novellák laza összessége. Egyik után jön a másik. A mondatok transzgresszív ereje és a többi… A könyv 232 oldal.
Most elmesélem nektek, hogyan nem találkoztam Bán Zsófiával. Leszaladtam a sarki közértbe egy kiló kenyérért, de sajnos elfogyott. Bánatosan fordultam ki az ajtón. (Egyébként is hiányzott a Mama.) Az utca túloldalán egy nő állt, ollóval a kezében, melyet a levegőben csattogtatott. Két semmi közt próbálta kivágni az űrt. A háttérben kacagott a város.
Hát, így nem találkoztam Bán Zsófiával. Akinek végül is igaza van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.