blog

Tanakodva állnak körül, elhűlt, csodálkozó arccal, mint kis madárkák csivitelnek körülöttem, hogy most mi legyen, hogy legyen.

 - Very big farang! - néz rám sajnálkozva az egyik kék fityulás, szoknyás nővérke, kérdőn széttárva karjait, az alattam lévő gurítható és a végleges helyemként kijelölt ágy közti húsz centis szakadék áthidalhatatlanságán töprengve.

Mikor betoltak ebbe a nagy kékre mázolt kórterembe rögtön megállapítottam: ez nem a műtő, a betegek, harmincan ha lehetnek, csak férfiak, a nagy helységet három részre szelő paravánok közt, a múlt századból itt felejtett rozoga ágyakon, családtagok gyapjas koszorújába bélelve fekszenek, kinek lába törött, kinek medencéje. A nagy terem hosszában végig húzódó ablakon ömlik be a forró napfény, a teremben uralkodó hőségen a plafonra szerelt ventilátorok hivatottak, mindhiába, segíteni, a hozzátartozók az ablakon túl húzódó hosszú erkélyre járnak ki dohányozni, imádkozni, nézni a főút hömpölygő forgatagát.

Minden szem rám, az egyetlen európai, az egyetlen fehér emberre tapad, ahogy sápadtan, fájdalomtól remegve, csupán félig tudva önmagamról, elnyúlok a guruló ágyon, melyet a vidáman dudorászó táj betegszállító fiú ördögi ügyességgel centizget az ágysorok közt.

Az osztály összes nővérkéje körém sereglik, csodálkozva, kacagva, csivitelve össze-össze súgnak, huncut nevetéssel pislantanak felém. A kék szoknyájuk rövidsége, a szűkre szabott kosztüm hajlása a nádszál vékony derékon, és könnyedén fejre helyezett világoskék fityula alól kikandikáló csillogó-fekete hajtincsek még ebben az állapotomban is képesek kicsikarni belőlem némi érdeklődést. Egyikőjük, valamivel idősebb, és sötétebb kék uniformist visel, határozott hangon szólít meg:

- Very big farang, very strong! - és mutatja, hogy ugorjak, az ő részéről ezzel letudottnak véli áthelyeződésem problémáját. Értetlenül nézek rá. A fejem se tudom mozdtani, a bordáim kosara minden lélegzetvételnél belemar tüdőmbe, hasfalam azonnal szétpattan, vállam égő csipkebokor. Mindössze három órája hajtott át rajtam egy autó. Nem fog menni.

Rezignáltan veszik tudomásul. Hét apró nővérke vesz körül, mintha mesében lennék, fél karommal, ha egészséges, fel tudnám az összest nyalábolni egyszerre, úgy érzem magam mint Gulliver Liliputban. Hosszas tanakodás után hoznak egy hordágyat, alám tuszkolják, úgy borítanak át az ágyra vidám kacajok közt. Ha eddig nem vizeltem össze magam a fájdalomtól, most biztosan megtettem, a drága főnővér pedig még tetézi is: törött jobbvállamnál fogva próbál beigazítani az ágyba, mely egyébként se európai emberre méretezett: lábaim valahol térd alatt nem sokkal az elfogyott ágy hiányán himbálóznak.

Valamelyest megnyugszok, kapok egy injekciót, remélem, morfium, és a remény elég is lehet, mert a fájdalom csillapul, elalszok.

Főnököm, Ms. Alp kétségbeesett és mégis mosolygó arcára ébredek, melyről könnyen leolvasom milyen hitványul festhetek - buggyos kórházi gatya, megmagyarázhatatlan oknál fogva óriásokra méretezve, felső rész hiányában félmeztelen, hasamon, mellkasomon vérfoltok, mosdatásomra senkinek módja se volt, vállamon mintegy öt kilónyi pólya és kötés. A nemrég elhunyt tájföldi buddhista szerzetesvezető tiszteletére elrendelt gyászhónap jegyében talpig feketében, bár ez akár nekem is szólhatna, kezében óriás szatyor mandarinnal és egy csokor rózsaszín virág. Bizarr, mégis megnyugtató látvány. Minden rendben lesz, ne aggódjak semmit, mai pen rai, Mr. Sándor, mai pen rai!- mondja. És mégis: kétségbeesést, félelmet, és tehetetlenséget olvas ki szememből, ezek azok az érzések amikkel a tájok nem tudnak mit kezdeni, ebben az elmúlt pár óra megerősít, a mentős fiú, a sürgősségis nővérke és orvos vidám nevetgélése fájdalomtól eltorzult testem fölött, és most Ms. Alp limonádé ízű, csokoládébarna mosolya szimplán csak zavart és tehetetlenséget jelez. A mosoly, mint egyetlen elérhető interperszonális aktus, és amely oly jól működik a táj kultúra minden más területén, szürreális pantomim színházzá avatja a sürgősségi osztály hipószaggal és nyöszörgéssel átitatott terét.

Erőt veszek magamon és visszamosolygok, Ms. Alp megnyugszik. Befut iskolai kollegáim követsége is, egy-egy szatyor mandarinnal, most már négy táj asszonyság áll körbe talpig feketében. Vigyorognak, mosolyognak, látom ahogy tetőtől talpig számbavesznek: hol sérültem, megmaradok-e. A farang jól megjárta, tekintgetnek jobbra balra, rejtélyes jelentésű szavakat csivitelve egymás felé. Az angol tanszék vezetője, negyvenes jóságos tekintetű filigrán teremtés, bár az angol nyelvet, mint olyat nem mondhatja magáénak, éles helyzetfelismerése és gyors, pontos cselekvés késsége a középiskolám angoltanszékének vezetésére legalkalmasabb személlyé avatja, hosszasan kutat retiküljében, apró pipere tükröt vesz elő, és örömittasan tartja arcom elé.

- Farang still handsome, no face injury! - próbálja a világban fellelhető kevésszámú pozitív tények közül megragadni az egyet, ami valóban optimizmusra ad okot. Iróniát, szarkazmust még csak nyomokban sem fedezek fel szavaiban. Komolyan gondolja. Nincs mit tenni, végkép feladom realitáshoz való ragaszkodásom. Megkérem, hogy hámozzon a hendszám farangnak egy-két mandarint. Ha már van belőle négy szatyornyi.

Estére egyedül maradok. Anikó és Ibolya korábban itt járt nálam, magyar kolleginák. Anikó felajánlotta, hogy marad estére és vigyáz rám, de én persze önérzetes férfi, visszautasítottam annak ellenére, hogy állapotom elég elkeserítő, fáj mindenem, nemhogy felállni, de még csak felülni, vagy ami azt illeti megmozdulni is nehezen birok.

Este nyolc óra. Rettentően vizelnem kell, mely teljesen váratlanul ér, mintha helyzetem kétségbeejtő volta közben már nem is reméltem volna, hogy valaha ilyen kérdésekkel kell foglalkoznom, a baleset kiakasztotta életem folyását medréből, testem működését teljesen leállította, és engem a létezés elhagyatott senki földjére taszított. Az ütközés utáni ájulat: koromsötét feketelyuk, aztán csupán egy négyzetméternyi langymeleg kavicsos beton, ezen kívül semmi, mint ahogy most a világom e testemnél valamelyest kisebb ágy, figyelmem mátrixa nem terjed tovább.  Nem az eltörött csont, a vérző seb, a lüktető bordák, hanem létezésemnek ez a korlátolt és csak nagyon lassan, a koromfekete, pont szerű, ájult semmitől vékony érszerűen újra szétgyökerező állapota balesetem legfurcsább következménye.

Hirtelen ráébredek tehetetlenségemre, hogy szinte semmit nem tudok megtenni, amit egészségesen minden odafigyelés vagy különösebb koncentráció nélkül megtehetek, mintha most érne utol a baleset fénysebességű, szinte felfoghatatlan hirtelensége mögött annak valóságos, ólomnehéz értelme és hatása. Rájövök:  a nővérek rám se néztek az elmúlt három órában, ami nem tűnt fel félőrült ájulatomban, fojtogató delíriumban hatalmas teherautókat láttam magam felé rohanni, másodpercenként ismétlődő vibráló képsorok, ugyanaz mindig, teherautók felém, majd miután rémülten magamhoz tértem a plafont bámultam, a hófehérre mázolt lakkozott plafont.

Észreveszem, hogy sötét van kint, hunyorogva próbálom leolvasni a falióra mutatóit. Rádöbbenek, hogy nem is nyolc óra van, hanem már hajnal három, ami igaz lehet, mert felrémlik, hogy éjfélkor az egyik fityulás nővérke infúziót és injekciót adott, antibiotikum és morfium, magyarázta. Tudatom kuszáltsága, időzavarom meglep. Hát ennyire?

Arra már rájöttem, hogy az éjszakás nővérek elfelejtik a mosolygás táj kultúrában elfoglalt kiemelt szerepét, és igyekeznek érzékeltetni a betegekkel: ők nem azért vannak itt, hogy pátyolgassanak minket. Már az éjszakai hőmérőzés és vérnyomás mérés is katonás rendben folyt le, hiába próbálom kedves-idióta vigyorgással elnyerni tetszésüket , értetlen fejcsóválás a válasz.

Hát mégis hajnal három van. A nagy termet ember magas paraván választja három részre, halvány félhomály dereng a nővérkék valahol a legtávolabbi barakk környékén serénykednek. Tőlem balra húzódó balkonon egy sötét alak álldogál, cigarettázik, a nyitott ajtón keresztül még éjszaka is tikkadt meleg és a lüktető közlekedés zaja, dudaszó, fékcsikorgás hallik be. A nagy terem különböző részeiről halk nyöszörgések, horkantások, egy beteg keservesen nyög és hörög felváltva, nem látom hol, valahol a szomszéd paraván mögött lehet. Közvetlen velem szemben ötvenes táj férfi, bal sípcsontjából drótok és szögek állnak ki, csendesen alszik, a márványkő utánzat padlón a földön felesége, otthonkában, szuszogása néha horkolássá erősödik.

Hirtelen feloltják a villanyt részlegemben és egy húsz év körüli fiút tolnak be, csípőjét bonyolult vasszerkezet tartja össze. Mozdulatlanul, fájdalma iránti mély részvéttel nézem ahogy eltolják előttem, fejét félrefordítva közönyösen bámul maga elé, majd keserves jajjgatásba kezd, mikor a szigorú éjszakás nővérek átpakolják a tőlem legtávolabbi, ablak melletti ágyra.

Újra elsötétül a terem, a fiú jajjgatása nyöszörgéssé szelídül. A nővérkék a legtávolabbi részlegen serénykednek. Magamra maradok a csendes félhomályban, a morfium lassan elveszti hatását, elrepedt lapockám hátulról szúr, eltörött kulcscsontom elölről éget, mintha lángoló szénaboglya lenne vállam helyén. Most már elviselhetetlenül hugyoznom kell, egy arra járó nővérke figyelmét próbálom felhívni magamra - Nurse! Nurse! - , aki rám néz, és mintha mi sem történt volna, megy tovább. Talán nem hallotta. Még két nővér megy el mellettem szótlanul, az érdeklődés megdöbbentő hiányát húzva maguk után. Tudják, hogy segítségre van szükségem. Pár perccel később egyikük a sietség minden jele nélkül, határozottan igyekezve, hogy még csak rám se tekintsen, sétál vissza a terem másik végébe kezében egy szerkezettel, ami leginkább egy defibrillátorra hasonlít.

Homlokom behorpad a fáradtságtól, mellkasomon mázsás súlyok, nehéz a lélegzet, ágyékomat és alhasamat marja a vizelési inger. Valahogy mégis elnyom az álom.

Álmomban rohanok, lekésem a repülőt, vagy vonatot, vagy a hajót, ki tudja, eltévedek egy titokzatos városban, ahol az ég vörösen izzik és kétségbeesetten bolyongok, majd berohanok egy roskatag, elhagyatott házba, a szoba kitört ablakain sejtelmes vörös fény szűrődik be, szorosan közel állok a falhoz és vizelek, felszabadultan vizelek, aztán rádöbbenek, hogy a padló homokból van, lábam süppedni kezd, hiába próbálok szabadulni, süllyedek, kintről kutyák csaholását hallom. Felriadok.

Még idejében. Kétségbeesve nézek körül, kell lennie egy kacsának valahol, baloldalamon az éjjeli szekrényen félig tele ásványvizes palack, megfeszítem karom, még éppen elérem ujjbegyeimmel, térdemet felhúzom, sátrat formálok a takaróból, lassan sikerül befészkelnem a palackot a lábaim közé, a takaró alá, nagy nehezen beállítom és elengedem magam. Nézem a félhomályban a terem túloldalán a nővérkék izgatott szaladgálását, ott valami történik, elengedem magam teljesen.

A fejem fölött lévő, halkan berregő ventillátorra szegezem tekintetemet. Érzem, hogy valamennyi mellé csorog. "Bármi lesz reggel fel kell kelnem! Idióta, büszke marha, miért nem fogadtad el a segítséget amíg ajánlották? Csak mert a magad ura vagy? Független és erős. Hát nézz magadra most! És egyébként is: motorral kell járnod, te független, felnőtt, büszke férfi, te szerencsétlen műanyag James Dean utánzat." Magányom és önmagam előtti megalázottságom delirium tremensként nehezedik rám, ahogy a kupakot visszacsavarom az itt ott nedves palackra és nagy nehezen visszateszem az éjjeli szekrény szélére. Érzem buggyos kórházi gatyám gyanús hűvösségét.

Négy óra harminc van, kint koromsötét forró éjszaka. Hat óráig még másfél, akkorra ígérte az újabb morfium adagot az éjféli nővérke, az még másfél keserves óra, a falióra másodperc mutatóját bámulom, balvállam szalmaláng. Egy nővérke sétál el mellettem, teljes lemondással követem szememmel, észreveszi az éjjeli szekrényemen a palackban sárgálló gyanús folyadékot. Haragosan megragadja, fenyítő szavait nem értem, de értelmüket felfogom. Nem érint meg, felőlem azt mond amit akar, legközelebb előveszem és a padlóra hugyozok, ha még egyszer elsétál mellettem segítség nélkül. A palackot duzzogva elviszi. Aztán visszasétál a terem másik végébe, ahol az egyik beteg körül rohangál az összes nővér. Nem látom őket, de tudom, hogy valami történik. Baj van.

Vagy húsz perc eltelik, szemem az óra lapján lassan ugráló mutatót követi, a másodpercnyi szünetekbe mint feneketlen vaksötét szakadékba hullok bele, rettegve, hogy ott maradok, de aztán továbblendül, mindig továbblendül.

Húsz perc telik el, mikor a legutolsó helységből, lesütött tekintetű hozzátartozók kíséretében, egy teljesen letakart testet tolnak el mellettem a lift irányába. A nővérek rohangálása abbamarad. Egy óra hosszára csöndbe borul az osztály.

Aztán majd jönnek a nappalos nővérek, álmodozom,  morfium, és fel fogok kelni, ha beledöglök is, fel fogok kelni és elmegyek vécére, még talán ki is sétálok a balkonra, megnézem a napfelkeltét, álmodozok, de nem hiszek benne. Nagyon sötét van kint. Lehunyom szemem és fülem, összeszorított fogakkal képzelem magam a napsütötte Dunapartra.

Lassan pirkad. Frissen mosdva érkeznek a nappalos nővérkék, reménnyel és vidámsággal terjednek szét a lassan továbbálló éjszaka áporodott levegőjében. Ágy szomszédaim ébredeznek, szembe szomszédomnak a hortyogást abbahagyó felesége vizet hoz lavorban, odakészíti neki kacsáját - az ágy alól kellett volna kihalásznom magamnak... -, elhúzza az ágy végénél lógó függönyt, mely a magánszféra, számomra elérhetetlen, látszatát hivatott megteremteni. Minden ágy körül családtagok sertepertélnek, mintha egymagam lennék a hold sötét oldalán és onnan szemlélném őket. Ők meg engem.

Egy asszony lép oda hozzám, a balkonra vezető nyitott ajtó mellett, az ablak közelében fekvő hatvan év körüli férfi mosdatását hagyja félbe. A férfinak hiányzik térd alól a bal lába, beletörődve nézi a plafont. A nő szeletelt mangót hoz, szomorúan leül ágyam mellé, az ajtó felől a hajnal hűvös fuvallatát hozza magával, leül hosszan néz engem, nem szólal meg, szomorú olajos tekintete végig tapogat, majd tenyereit homloka előtt összeérintve, hosszan elnyúló, monoton mormogással imádkozni kezd. Öt perc telik el, festet hajtövei alatt kikandikáló ősz hajszálait számolom. Mikor végez, feláll, megszorítja épp tenyerem, és visszamegy az ablaknál fekvő öregemberhez.

Nádszál vékony, koromfekete hajú nappalos nővérke lép hozzám, az éjszakások kiszikkadt arccal elrohantak már haza, friss virágillata tavaszi reggelek otthonosságát idézi bennem, talán egy korty kávé kora reggel a Boldogasszony sugárút lombos platánfái alatt Szegeden. Kedvesen rám mosolyog, valami nagy és nehéz összeomlik bennem.

Lázmérőzés, vérnyomás, injekció. Mikor végzünk megkérem, segítsen felkelni. Picike kezével megragadja épp karom, lábfejemet beakasztom a rövidke ágy végébe és azzal próbálom húzni magam. Mint egy félig széttaposott, hátára fordult svábbogár kapálózok, a nővér mind a húsz kilójával nekifeszül, nagy nehezen húz, és lassan felülök, leszegett fejjel émelygek, mázsás liszteszsákok nyomják a tarkóm, talán jobb lenne visszafeküdni, - Up! Up! - biztat a nővérke, tiszta szívből szeretem.

Óriási buggyos kórházi gatyám korcát markolom, le ne essen, jobb kezem felkötve úgy indulok el a toalett felé. A mosdó egy hosszú folyosó, egyik oldalán tükrök és kézmosók sorakoznak a másikon a vécék sora. A helység koedukált, ahogy becsoszogok nők és férfiak sora tisztálkodik a kézmosók előtt. Fogat mosnak, orrot túrnak, slájmot hörögnek fel és vizes kendőkkel törlik izzadt hónaljaikat. Lassú, kimért mozdulatokkal csoszogok be az első fülkébe, ahol a vécé csésze helyett egy vizes tartállyal és a padlón egy vízzel telt nyílással találom magam szemben. A szarás gondolatát napokra elhessegetem magamtól.

Balkezemmel egyszerre markolom gatyám korcát, hogy le ne essen és halászom elő vérkeringés hiányában bánatos állapotban lévő pöcsömet. Szegénnyel teljesen együtt érzek, én és ő, két megviselt húsdarab. Büszkén felemelt fővel végzem a dolgom, elfeledem a kint tisztálkodó tájok tucatjait, a mögöttem lévő éjszaka borzasztó lidércnyomását, újra ember vagyok, talán ember is maradok. Talán.

Egy pillanat és kicsúszik kezemből a nadrág és lecsúszik a hipós, hugyos vízzel borított kőpadlóra, utána kapok, melynek eredménye éles fájdalom deréktól fejbúbig, és lehugyozott lábszárak. Lehajolásra semmi remény. Itt állok bokámra csúszott gatyával, egy szál faszban, felkötött jobbkarral, görnyedten, holtfáradtan, izzadtan, hugyosan, koszosan. Előbbi büszkeségem és reménykedésem illúzió volta könyörtelen erővel hasít belém. Újra a senki földjén. Újra, újra és újra. Az Isten bassza meg. Hogy megyek igy ki? Ki segit felvenni a nadrágom? Most már soha semmi nem lesz rendben? Mindig csak ez a kínlódás?

Keserves, remegő sirás tör rám. Elhagyottan nekidőlök a fülke meszelt falának. A másodperc mutató nem mozdul, mély szakadék, értelmetlen, végtelenbe nyúló reménytelen szenvedés.

Valaki kopog.

-Farang, oké? - hezitálok, valahonnan nagyon messziről érkezek vissza, végül mégis kinyitom az ajtót, a folyosóról, meglepetésemre, mintha csak csettintésre, mindenki eltűnt. Gumicsizmás, nyakig gumikötényes, egészségügyi maszkot viselő hipószagú idős takarítónő áll előttem, én egy szál faszban pislogok rá a fülkéből, zokogásom a meglepettségtől megenyhül.

- Mai pen rai, farang, no problem, you no cry! - a takarítónők, az elesettek, a legutolsók és megalázottak együttérzésével hajol le nadrágomért, félig meggörnyedve, hatalmas felmosó fáját hóna alá szorítva, egy darab madzagot vesz elő, ki tudja honnan, derekam köré tekeri és felköti buggyos, néhol jócskán átázott nadrágomat. Mint óvodás kisgyerek szipogok és törlöm a szemem.

- Mai pen rai, farang, mai pen rai! - és mutatja, hogy menjek vissza a kórterem felé. Lassan visszacsoszogok.

Összetörve állok meg az ágyam mellett, önmagam jelentőségébe vetett illúzióimból teljesen kivetkőzve. Jól esik. Körbepásztázom lakótársaimat: tört sípcsontú szembeszomszédom pálcikával rizstésztás levest reggelizik, kedvesen rám vigyorog, feltartott hüvelyk ujjal gratulál sétámhoz, igen, fel kell állnunk testvér, mondja szemével, fel fogunk állni, őszintén szívből örül nekem.

Hát elindulok a balkon felé, az ágyak végébe kapaszkodok, ki akarok menni, az ablakon túl a messzeségben vastag párába burkolózó dombok, a nap első sugarai vattapamacsaikat aranycsillogóvá varázsolja.

Minden ágynál megállok egy pillanatra, pihenek, és az ott fekvőnek tétova mosollyal jelzem együttérzésem. Hitvány alak vagyok, még mindig hiszek saját fontosságomban - mosolygok magamon.

Az ajtó előtt az utolsó ágy, a levágott lábú idős, szikár táj. Nem merek odalépni hozzá és megszorítani a kezét, pedig azt kéne. Mintha bármi tehetnék. Hitvány alak vagyok hát, már nem hiszek saját fontosságomban - mosolygok magamon.

Kilépek az ajtón, megcsap a forgalmas kora reggel nehéz páránál is sűrűbb zaja. Kapaszkodok a korlátba, öt emelet magasról nézem a gyümölcs, sült rizs, vagy reggeli jegeskávé árusok zsibongását. Mentő érkezik szirénázva, a főúton iskolai egyenruhás gyerekek tömege robogókon és tuktukon száguld iskolába. Az élet lüktetni kezd. A ragyogó napkorong győztesen emelkedik az értelmetlenül morajló város fölé. Behunyom a szemem.

Majdnem meghaltam, de akár az is lehet, hogy meg. Olyan könnyen történt az egész, és épp olyan könnyen, észrevétlenül lehetnék most akár halott is. De ha még most nem is, valahol akkor is közeledik felém egy most még ólomsúlyú homályba vesző, koromfekete teherautó, és valahol valamikor úgyis leüt lábamról. Mi értelme hát az egésznek? Semmi. Mit tanulhatok hát?  Semmit. Könnyűnek érzem magam, jelentéktelennek. Jól esik. Egyedül élünk, egyedül halunk. A másodperc mutató újra és újra megtorpan, majd tovább ugrik. Talán  néha ránk nyit a hipószagú takarítónő, talán nem.

És mégis olyan szép ez az értelem nélküli, ragyogó napfelkelte.