-Open shoulder fracture... - rám vigyorog jókedvűen, miközben gézt tömköd valahova jobb vállam környékére, egy teherautó szerű jármű rakterében ébredek, húsz év körüli táj fiú ül mellettem, hangos sziréna zaj, ezer fok meleg van, az ablak beszűrődő fényárnyék gyors villódzása. Fáj.

-Hospital! - mondja és továbbra is jókedvűen vigyorog.

-Morphine! - mondom és próbálok lélegezni, mellkasomon mázsás súly, inkább nyelem, mint beszívom a forró, poros, túlhasznált levegőt. Próbálok kikandikálni a teherautó átsejlő-nejlonnal lefedett oldalán. Pálmafák suhannak, épületek, őrült ritmusban, nem tudom hol vagyok. Körbesandítok, izzadtság marja a szemem: a fedett teherautó plató túloldalán néhány fiók orvosi felszerelésekkel, géz, ollók, csipeszek, a napfény beszűrődő aranysárga sugaraiban porfelhő robbanás.  Megpróbálok lenézni a lábamra, véres a nadrágom. Mozog a lábam? Nem látom. A fejem nem fáj, a fejem nem fáj, nyugtatom magam, balkézzel óvatosan megtapogatom a hasam: nem érzem újbegyeim simítását hasfalamon, mely pattanásig feszült. Jobboldalam: tompa zsibbadtságon át-átrobbanó csontmélyi fájdalom. Élek. Nem szabad elaludni, nem szabad elaludni. Behunyom a szemem...

 ****

Próbálok felállni, nem tudom mennyi ideje történt. Életben vagyok! Szétrobban a mellkasom, betonúton fekszek, résnyire nyitott szemem a poros, kavicsos betont vizsgálja, semmi nincs ezen kívül, zihálok, nyelem a levegőt. Nyelem, nyelem, nyelem. Életben vagyok. Életben, életben, életben. Kelljek fel, arrébb kell menni, még jön autó, még jön! Odébb, odébb, bárhova.

Valahonnan földöntúli jajjgatást hallok, mély kétségbeesett, talán örökké ismétlődő jajjgatást. Belőlem jön, a sejtjeimből, a hús kétségbeesett fájdalmának mélységéből. Egy másik galaxis távolságából érzékelem, és ragyogó tisztasággal tudom, hogy ebben a pillanatban csupán ez tart életben, ez a koromsötét, barlangmély, artikulálatlan, állati hörgés. Meg az az egy négyzetméternyi poros, kavicsos, langymeleg beton, amire tekintetemet szegezni tudom.

Kelljek fel! Meg kell menekülni! El kell futni! Életben akarok maradni! Életben vagyok. Jobb kezemmel nyomom fel magam, jobb kezem túlfőtt szilveszteri virsli, puhán elhajlik alattam, visszaesek a betonra.  Talán még egyszer próbálom. El akarok futni az életbe. Nem fáj semmi, nem érzek semmit, csak a tüdőből feltörő kétségbeesett jajjgatás vagyok. Szerencsére elájulok.

 ****

 Oké itt jobbra visszafordulok, kétszer három sávos főút, aztán tíz perc az iskoláig végig a 44-esen. Lassítok, a robogó megadóan engedelmeskedik, megállok, az út túloldalán kék langymeleg párába, mint puha paplanba gubózik az őserdő fedte domboldal. Balról jön a forgalom, három sávban kisteherautók, munkásokat visznek a közeli kaucsuk gyárba, vagy ki a földekre, vagy gyerekeiket iskolába. Nézem ahogy közelednek, megállok, leteszem a lábam.

A motor hirtelen felberreg, nem húzom a gázt, kezem a féken és mégis megugrik, elindul, ki a forgalom elé, leugrok, leugrani próbálok, a motor had menjen, kocsisor balról, megáll az idő, fékcsikorgás, duda. Két másodpercem van tenni valamit, lököm magam, megfeszülök, tudom, hogy baj van, nagy baj van. A halál nem jut eszembe, pedig lenne rá ok. Több mázsás és csikorogva, vinnyogva száguld felém. A pillanat tört részére a mérges zöld domboldal majd a pirkadó hajnalkék ég, aztán semmi.

Beton. A betonon fekszek, zihálok, nyelem a levegőt. help! talán mondom, talán ordítom, talán csak gondolom. Mit számít? Felkelek! El innen! El az életbe, elrohanok, morajló alaktalan amőba vagyok, se láb, se kar, se tudat, csak az élet iránt felrobbanó akarat, agyam helyén csak a biztonságba rohanás vágya, karom túlfőtt virsli, fél  négyzetméternyi langymeleg poros, kavicsos aszfalt vagyok. Ezer kilóméterekről jut el hozzám valami lárma, emberek izgatott kiabálása, körbevesznek és próbálnak lefogni, csitítani, valószínűleg tényleg ordíthatok, próbálok felnézni rájuk, már megint kezemre támaszkodva. Elájulok.

****

 -Morphine!- fordulok könyörgő tekintettel a mellettem álló lélegzet elállítóan gyönyörű táj nővérkéhez. Végre a kórházban. Még mindig élek, még mindig élek, de nem látom a lábam, mozog? Nem tudom.

-Oh, farang very handsome! Single? - a táj egészségügy első felém intézett kérdése. Erősen vérzek - gondolom, ahogy kétségbeesve megpróbálom újra felmérni állapotom, már sokadjára - , izzadok, zihálok, én: kiklopfolt hús darab és ezt a kérdést teszi fel a gyönyör nővérke. Jól van életben vagyok. Ez még mindig a valótlan létezés elemi iskolájának huszonkilencedik tanéve.

-Nurse, morphine! - már egy órája megérkeztünk a kórházba és még semmiféle fájdalomcsillapítót nem kaptam. Tolnak ide oda. Kérdezgetik a szükséges információkat. Ezek közül a következőket nem tudom: hol lakok, hol dolgozok, ki a főnököm, mi a telefonszáma, kit akarok értesíteni. A baleset előtt se tudtam. Mindegy is, senki nem tud semmilyen nyelven. Meg kell tanulnom tájul.

-Nurse, painkiller! - igyekszek kacéran mosolyogni, látom hogy tiszta vér a nadrágom.

-Painkiller? - ismétli és tudom, hogy fogalma sincs.

-Pain! - kiálltok rá most már türelmemről elfeledkezve, mutatok a vállamra. - Fáj bazdmeg, adjál, mindegy mit! - édes anyanyelvem... Semmi. A nővér kávébarna szeme értetlenül mered rám, a magyarul kiabáló őrültre. Egyszerre sajnálom és gyűlölöm ezt a gyönyörű idiótát. Olyan nagy kívánság, hogy egy nővér kitalálja, hogy fájdalmaim vannak? Mintha a balesetben elszenvedett legnagyobb sérülésem ez a mérhetetlen, másoknak és az eseményeknek való kiszolgáltatottság lenne.

Nem tudom, milyen sérüléseim vannak, jelenleg mindenhol mindenem fáj, ruháimat ollóval levágta a csinos nővérke és fél órája a hátamon fekszem a kórház sürgősségi osztályának előterében egy kőkemény sürgősségi ágyon. Jókedvű táj családok veszik körbe így-úgy sérült családtagjaikat, rám csodálkozva, sűrű vigyorok közt tekintgetnek, mint cirkuszi idomított elefántra. Az egyetlen külföldi vagyok az egész kórházban. Tudom, hogy fél órája fekszem itt, mert a falon lévő óra másodpercmutatóját bámulom megszállottan és lassan ismétlődő ziháló lélegzetem hallgatom. Imádkozok, hogy valaki jöjjön és segítsen. Lenézek, nagy nehezen sikerül megpillantanom lábujjam: megmozdul!

Eltolnak röntgenre.

-Very big farang, very very handsome! - jegyzi meg a röntgenes nővérke majd sok tíz évi robottól megkeményedett modorral förmed rám, hogy azonnal kelljek fel és másszak át a röntgen gép alá. Mintha abban hinne, hogy ha elég szigorúan szól rám, akkor mint az óvodás gyerek meggondolom csintalanságom és azonnal meggyógyulok. Ettől már röhögnöm kell, a kurva anyádba mászok át, csinálj amit akarsz én meg se mozdulok, és adjon már valaki fájdalomcsillapítót! Drug, morphine, painkiller! Mindegy. Még mindig semmi. Elpattan bennem valami, teljes érdektelenséggel veszem tudomásul ami történik velem. Öt ápoló cibál át és hajtogat össze a röntgennek megfelelő alakzatba, égő, lüktető fájdalom.

Újabb fél óra a váróban. Az óra másodpercmutatójának vége mintha eltört kulcscsontomba vájna. Már nincs erőm a felháborodásra, tiltakozásra, elégedetlenségre, valamiféle jótékony nyugalom száll meg. Hálásan gondolok testemre, mely valamilyen csodálatos hormont, folyadékot, nedvet bocsátott szét most vérkeringésembe, ami lehetővé teszi, hogy elviseljem ezt az egyébként már kibírhatatlan fájdalmat. Elálmosodok, de rettegek elaludni, a lábam meg tudom mozdítani, nem bénulok le, de még mindig nem tudom, hogy van-e bármiféle belső vérzésem, ha itt elalszok és meghalok, senki nem fogja észrevenni. Ébren kell maradnom.

Fiatal, húsz év körüli orvos lép hozzám, röntgen felvételeim nézi, majd jobb vállam környékét. Telefonjával fényképezi a nyílt törést, nyelvével elismerőleg csettint, örül, hogy mostmár ilyet is láthatott. Angolul szól hozzám, elmondja, hogy nyílt kulcscsont törésem van és eltört a lapockám felső része. Belső vérzés, doki? Megnyomkodja a hasam, fáj? Mindenem fáj doki, kőkeményen feszül a hasam, azt se érezném, ha most szikével lassan felnyitnának. Nem baj, majd meglátjuk, mondja. Lehet, hogy operálunk, mondja, itt várjak, ne menjek sehova.

Végre kapok morfiumot. Két órája vagyok a kórházban, a baleset körülbelül három órája történt. Nem tudom tovább visszafogni magam, a fájdalom csillapodik és elalszom. Arra ébredek, hogy egy fiatal fiú a lifthez tol, és mutatja, hogy az ötödik emeletre visz. Nem tudom mi van ott, nem tudom, mi vár rám, nem tudom mi történt míg aludtam. Magatehetetlen nyugalommal hallgatom, ahogy a fiú a liftben egy halk Bob Marley dalt dudorászik.

Hová megyek?