blog

A következő sorok álljanak itt tanulságul arra, mennyire el tud tévedni az ember szakdolgozatírás közben. 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Feminista kritika érve: a férfi, hogy önmagát definiálja, nőül vesz valakit, aki ő lesz. Én az vagyok, akit választottam, én te vagyok. Ha én te (szembefordított tükör) vagyok, akkor ha azt mondom, én én vagyok, az igaz, vagy hamis? Felkapcsoltam-e a lámpát, vagy le?

De két szembefordított tükör, önmagát önmagában tükrözve a végtelen negativitás, végtelen üresség elnyúlása. Ez az összetükröződés a semmit, és a mindent ábrázolná, így az emberi szubjektumok láncolata egy végtelen egymásnak fordított vagy nem fordított tükörhálózat lenne: egyszerre ábrázolná a mindent és a semmit. De ez nem massza, nem morajlás: mert mégis alakok látszanak a tükrökön, még akkor is ha csupán metaforák, metonímiák serege, az ismert ismeretlenség elméleti tényezőkkel, de akkor is elkerítések, behálózások jelennek meg a mindenben a semmiben. Miért oszlik szét a massza az egység állapotából a sokba? Honnan kerül bele az a porszem a szerkezetbe, amely mindent saját alakzatává old. Ahhoz, hogy a tükrökben tükröződő semmi alakot öltsön, a tükrök közé anyagnak kell kerülnie. Mi ez az anyag? Ez a bizonyíték a teljes mértékben eloldódni vágyó idealista filozófia számára a matéria létezéséről: ezt az ideákat eloldó anyagot nevezzük Istennek (irónia)! Ez az anyag a részben egymással fedésbe kerülő tükrök kontúrjának tükröződése, ez a legkézenfekvőbb: ezek az elválasztások, ezek az élek, a végtelenségig tükröződve szétszelték a semmit, hogy millió fényévnyi út után alakját öltse a világ: így hát az ős anyag, a tükrök közti porszem, a föld, melyet idealistaként Istennek hívnánk, mely megteremtette a valamit, mégiscsak a semmiből származik: hiszen az alak, a vég, az egyenes, a vonal anyagtalan diadala. Így hódítja vissza a légnemű isten az anyagba, a betonba zárt mindent: a semmit.

De, egy idő utána (?), az élek a végtelenbe futnak, besatíroznak minden felületet. Minden mindennek éle lesz, egy önmagába roskadt sötét gömb a világ. Akkor hogy lesz újra csak mindennek alakja? Honnan a tárgyak végtelen árja? Honnan a gondolat száz színű lába? És így újra kezdődik a folyamat.

Ez a lét és nem lét három fázisa, mely a végtelenségig ismétlődik a pillanat tört része alatt. Így fordul minden egyszerre fent és lent. Így fog a macska kint is bent is egeret, és mégse.

Hol lehet az Istent mégis megtalálni? Ez az elfordulás útja, nem tükrözni semmit, megszűnni tükrözni, megszűnni. Ez pedig hazugság.

Ez a mechanizmus „ábrázolja” a Sátántangó olvashatóságát. Ez a három fázis lelhető fel, vagy válik olvashatatlanná. Először - önkényesen, nem idő szerint - az orvos öntükröző szövege látszik, ez egy nem létező pillanat, lehetne ez a második is, csak feltevés, az a pillanat, mikor elhisszük, hogy az orvos szövege önteremtő, mely elvált anyagától, nem is volt anyaga, a megtestesült idea, üres, semmi, de ez az a pillanat, mikor elgondolkozunk: honnan a sok típus, honnan a sok elválasztás, az alakok, a metaforák, a hazugságok burjánzása: mivel tudjuk, hogy a világra a tárgyra nem utalnak ezek, az alakok, az arcok, nem utalnak semmire, egyik a másikra utalva tükrözi a másikat, vagy nem, így fent áll a kérdés: honnan a sok típus, honnan a sok elválasztás stb stb A kör második lépése, nem létező pillanat, kitaláció, feltételezés, hogy tudjuk: anyag került a gépezetbe, valamit a doktornak is ábrázolnia kell, kell, hogy legyen valami, ami a tükrök elé kerül, különben nem lenne regény, különben csak üresség lenne. Kell lennie valaminek! Aztán megértjük, hogy ezek a valamik a tükrök élei, nem anyag, tehát ironikusan, tudásunkat az anyagról egy légnemű, nem anyagszerű alak hozta létre… Ez az irónia forgása. Itt fordul ismét a semmi felé a leírás, elszakad az anyagtól, és önmagát tükrözi. Ez a Sátántangó mozgó olvasata. Az idő így áll elő. Az idő így válik az idő illúzióját leleplező metaforává (az idő metaforája ironikus gondolat). Ez a metafora a regény. 

Mikor ezeket a sorokat írtam, le volt oltva a kislámpa az éjjeli szekrényemen, csak a gép fénye világított, majd leírtam a fentieket, letettem a laptopot, és a teljes sötétségben, mint aki aludni készül, elfelejtettem, hogy már lekapcsoltam a lámpát, és feloltottam. Ebben a pillanatban nem tudtam megkülönböztetni a fényt a sötétségtől, azt hittem, hogy a sötétség fény, és le akartam oltani a lámpát, ebben a pillanatban megértettem a lét és nem lét összeolvadását, váltakozását és állandóságát. Ezután úgy határoztam, hogy megírom mindezt, ezért magamhoz vettem a laptopot.