blog

Állok és várok a tuktukra. A tuktuk a helyi tömegközlekedés sajátos vállfaja, helyi járatú autóbusz, 4-6-os villamos, piros vagy kék metró és district line hiányában ezzel a járművel lehet közlekedni Tájföldön. A tuktuk egy kékre festett mini tehergépjármű, melynek nyitott rakterében foglalnak helyet az utazni vágyók. A legjobb mód a helyiekkel való ismerkedésre. A rendszer sajátossága, hogy nincs menetrend, nincs előre meghatározott tarifa rendszer, nincsenek megállók és az előre kijelölt útvonalak is csak sejthetőek és változtathatóak, így az egyik pontból másik pontba való eljutás tervezhetősége a nullához konvergál. És mégis működik.

Elindulunk gyalog az út mentén, a forgalommal egy irányba, sűrűn hátrafordulva, tekintetünkkel tuktukra várva, a nap égetően meleg, az út menti árusok sűrű mosolyok közt árulják portékáikat: banánfa levélbe sült banános rizs, kókusztejben főtt gyümölcsök, furcsa alakú tengeri halakból készített csípős levesek - a különféle táj ételek száma a végtelennel határos.

Jön egy tuktuk. Az útirány és a tarifa megtudakolása tökélyre fejlesztette bennünk az activity tudományát, kézzel lábbal, és minden porcikánkkal próbáljuk elmagyarázni, hogy igen, mi a piacra szeretnénk eljutni a belvárosba, de ma nincs piac, jön a válasz, nem baj, akkor bárhova a belvárosba, adjuk meg a legtágabban értelmezhető koordinátákat. Nem arra megyek, mondja a sofőr, egy szikár táj férfiember. Oké, majd a következő. És mégis működik?!

Működik.

Eszembe jut utolsó londoni metrózásom. Péntek reggel nyolc óra harminckettő, a zsúfolásig megtelt vonat lassan zötykölődik a Victoria állomásra, két perc késésben vagyunk. Öltönyös üzletemberek, kosztümös üzletasszonyok százai álldogálnak körülöttem, kávét szürcsölnek és a tegnapi pénzügyi kimutatásokat, várható gazdasági trendekről szóló elemzéseket olvasnak, terveznek, beosztanak, percről percre átgondolják a napi teendőket. Odakint szitál az október végi köd, lassan gurulunk el Battersea erőmű málló, rozsdabarna téglarengetege mellett.

Két percet késünk. Ilyen esetekre a londoni tömegközlekedésben jártas egyén már várja, hogy a jármű vezetője informálja a kedves utazóközönséget: mennyi lesz a várható késés, és milyen előre nem látható ok zökkentette ki ezt a hatalmas, tökéletesen működő, ziháló és lélegző gépezetet, ami a londoni tömegközlekedés. És a vezető informál, az utasok tudomásul veszik, hogy két percet késünk, így az első meeting, az első tárgyalás, az első értekezlet két perc késéssel fog elindulni. Johnnak a beszerzési osztályról várnia kell, Mary csak a tőzsdei nyitás után két perccel ér be munkahelyére - elveszett tranzakciók milliói. A tervezés, beosztás és átgondolás újra végrehajtódik a fejekben: látom az arcokon, ahogy a folyamat lezajlik. Két perc munka kiesik a rendszerből. Végzetes kár. Tegyük fel, a szóban forgó vonaton háromszáz utas helyezkedik el, az két perc késéssel számolva tíz munkaóra kiesését eredményezi a rendszerben. Hogy lesz így meg a kitűzött "target", hogy lesz meg az éves terv teljesítése, hogy lesz meg az év végi bónusz, a bermudai nyaralás, a harmadik autó, a negyedik gyerek, és az ötös iphone? A gond, a teher faggyúként olvad az öltönyös, kosztümös, telefont, ipadet és mindenféle e-naptárakat nyomogató üzlet emberek és asszonyok arcára.

Miközben várunk Anikó meséli, hogy a minap, reggel iskolába menet a tuktukra várva egy helyi asszonyra lett figyelmes, aki szintén ott várakozott, és aki hangosan magában beszélt. Anikó a magyar valósághoz szokott lány, akinek szinte fel se tűnik már egy ember, aki magában, magához beszél, mivel amúgy is egyre sűrűbben látható ez a jelenség. Már megszokott a hibbant emberek áradata. Így ment ez egy időn keresztül, álltak és vártak a tuktukra, az asszony magában beszélt, Anikó pedig türelemmel várta a tuktuk érkezésének teljes mértékben megjósolhatatlan, vagy inkább csak megsejthető időpontját. Egyszer csak azonban a nő, középkorú vékony táj asszony, abbahagyta a kántálást, és megszólította Anikót: elmondta, hogy reggel, amíg a tuktukra vár, mivel annak érkezése amúgy is megjósolhatatlan, imádkozni szokott, elmondja mantráját, szól isteneihez, annyi minden kiszámíthatatlan dolog van a világban, lásd tuktuk, akkor meg már miért ne imádkozhatna a várakozás közben, és az Isten, vagy Budha, vagy akárki is az, az egyetlen, aki jó szándékával segítheti az elcsigázott utazót.

És belém hasít az érzés, hogy ez az, amiért működik a tuktuk, kiszámíthatatlanságának, a menetrend, a tarifa hiányának ellenére, mert az emberek hisznek abban, hogy előbb utóbb úgy is eljutnak oda, ahova kell, és addig is imádkozhatnak, vagy mosolyoghatnak egymásra, vagy vehetnek banános sült rizst az út szélén áruló nénikétől, a nap úgy is süt, a föld forog magától, és Buddha, a jó Isten, vagy akárki, úgyis gondoskodik arról, hogy a világ, a tuktuk hálózat továbbra is működjön. A tuktukozás rendszerében nem érheti kár az utazót, hiszen nincs kijelölt tarifa, nem késhet, hiszen nincs megadott időpont, nem tévedhet el, hiszen nincs pontosan kijelölt úti cél. És egyébként is: mit ér az óramű pontosságú metróhálózat, ha a rajta utazókat csak a nem jó helyen, nem jó időben levés gondja nyomasztja?

Végül jön egy tuktuk. Kezdődik az alkudozás. Nem pontosan arra megy, amerre mi akarjuk, de ez is jó lesz. Kétszáz baht a tarifa. Tudjuk, hogy ez turista ár, amint néhány táj kifejezés elhagyja szánkat az ár felére esik, és mosolyáradat ömlik ránk a sofőr cserzett arcáról, végül ötven bahtban alkudunk meg. Édes működő kapitalizmus. A tér, az idő, a teljesítmény és a racionalitás más dimenzióiba szállunk be a tuktuk hátsó lépcsőin felkapaszkodva. Néhány pillanat és máris robogunk a szikrázó napsütésben a mellettünk cikázó robogók serege között, és vidáman parolázunk a helyi utastársakkal egy közelebbről nem meghatározható térben és időben.