A KLIMABERENDEZÉS CSAK BECSUKOTT FÜLKEAJTÓ MELLETT ÜZEMEL JÓL – ez volt az első jele, hogy hazafelé tartok. Az Eurocity vonat kipárnázott kabinjában figyeltem fel erre az ékes magyar mondatra.

Az után, hogy közel négy hónapot németföldön töltöttem, hajnal négykor, rendkívül kellemetlen mínusz négy fok társaságában kihúzom bőröndöm magasföldszinti albérletemből, és nekivágok a közel húsz órás vonat útnak.

Átszállás Drezdában, már is figyelem, hallok-e valahonnan magyar szót. Szemben velem egy kimondottan nem szép lány foglal helyet, és rossz ízléssel tetézve helyzetét, Eszterházyt kezd olvasni.

Az Elba völgyében zötykölődünk. Csodálatos. A zavaros vizű folyót két oldalról behavazott dombok szegélyezik, mindent a tegnap előtt leesett négy-öt centi hó borít. A magasabb dombok tetejét felhő takarja. Még mindig szokatlan, hogy „rossz” irányba folynak a folyók. Itt minden észak felé tart, kivéve engem. Sekélyebb részeken kisebb sziklák bukkannak elő a vízből, tovább fodrozva a háborgó habokat.

Onnan tudom meg, hogy már Csehországban vagyunk, hogy a szuperméretű hirdetések feliratai már nem németül vannak. Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy krétával körbe vannak rajzolva az országok, és ha átmész egyikből a másikba, valami csodálatos dolog történik. Legalábbis valami. Ehhez képest semmi sem változik, kivéve az óriásplakátokat.

Ebéd után átmegyek az étkezőkocsiba, hogy megkávézzak. A pincér magyarul szólít meg, amitől megmagyarázhatatlan jóérzésem támad. Kérek tőle egy kávét, és megkérdezem, megpillantva a szomszédos asztalon heverő újságokat, hogy van-e otthoni sajtója. Hatalmas kincset találok: egy tegnapelőtti Nemzeti Sportot. A havas tájak már rég mögöttünk maradtak, szépen kisütött a délutáni nap, és én meg ott ülök a Berlin-Budapest-Keleti pályaudvar viszonylatban közlekedő Eurocityn, tegnapelőtti Nemzeti Sportot olvasok, és méregerős feketét iszok.

Befut a vonat többi részén küldetést teljesítő, csoki-kávé-szendvics szentháromságot árusító hatvanév körüli Úr. Úr ő a javából. A Tescos bevásárlókocsira hajazó guruló standján brazil zászló díszeleg. Kérdésemre, elmagyarázza, hogy 56-ban sajnos Brazíliába kellett emigrálnia. De aztán nagyon hiányzott neki a hazája, és 68-ban hazatért. Régebben magyar és brazil zászló is volt a kocsiján, de egyszer magára hagyta azt, és hogy, hogy nem a magyar zászlónak lába kélt. A brazil lobogót azért hagyja kint, hogy ha riói hölgyek-urak utaznak a fedélzeten, akkor, az ő szavát használva, tudjon velük „dzsukelni”.

Zita vár rám a Keleti-pályaudvaron, és én nagyon boldog vagyok.