Újra kezdek bőrt növeszteni, a hátamra az agyamra. Járok kelek az utcán, és az emberek rám néznek, néznek, hosszan, vagy röviden, és csak nő vissza a bőr, és elválaszt. Közben látom őket, hogy a hosszú évek vastag faggyút növesztett arcukra: a félelem, a fájdalom.

Mikor hazajöttem, meztelen voltam, a levegő, az érzések, a gondolatok a húsomat érték, ahogy a hátamat nyomta a húsz kilós bőrönd. Nem tudtam nem magamra gondolni. Fájt is és jó volt.

Itthon vagyok, szobám lett. Nő vissza a bőröm. Kérgesedek. És a bőr alatt zsugorodok. Már úgy gondolom, hogy mások néznek, és várnak valamit, és ezért nő a bőröm, mert én nem tudok válaszolni senkinek. De hát én állok a túloldalon is, magamat kérgesítem, és magamnak nem tudok mit mondani. Lassan előveszek egy gyertyát és az arcomra csöpögtetem a forró viaszt. Elbújok. Menekülök.

Szomorú pillanat, amikor az ember újrakérgesedik. Még tudja, hogy hol volt, már tudja, hogy hova tart, és nem érti, hogy történhet ez. A céljaim, az okok, a boltok zárvatartása, a hazugság. Nem lehet nem hazudni. Mindennap fáj és fél, és viaszt csepegtet, vastag rétegekben, hogy ne fájjon és ne féljen. De hova menekül az ember befele? A félelem, hogy nem érzünk, és ezért bőrt növesztünk, és ettől tényleg nem is érzünk semmit.

Még az írás is. Nem felboncolás, nem kibelezés. Minden mondat, az őszinteség álcája mögött megbújó hazugság. Aki ír, az nem létezik. Aki ír, nem őszinte.

Újra kell gondolnom a tárgyaimat. Meglátom magam az ágyamban, a szobámban, a cipőmben, és a testemben. Ebből lesz a kéreg. Ezt a kérget látom kívülről. A kéreg nem én vagyok. Istenem add, hogy este a tükörben ne ismerjem meg önmagam!

Csak most látom, hogy mi az ára annak a mámoros szabadságnak amit éreztem. Nem lehet csak úgy visszajönni. Nem lehet csak úgy az arcomra csepegtetni a viaszt, az ágyat, a tv-t a konyhát és a havi bérletet rákenni az arcra, mint harci jeleket. Az önvédelemből növesztett öntudat. Nem hiszem el magamnak már ezeket. De az ár, amivel fizetek: nevetni magamon, megvetni magamat, ha a tükörbe nézek, ha másokra nézek, ha nézek és azt hiszem látok. És megbocsátani. Nem elhinni semmit. Még ezeken a sorokon is nevetni. Nem tudom megmenteni se magam se másokat.

De berendezkedhetek a lassan égő állandó szeretetre.